Epilógus

Sziasztok megint!Itt is van az Epilógus, és egyszerűen csak annyit tudok mondani, hogy KÖSZÖNÖM. Köszönöm első sorban azoknak, akik az elejétől a végéig velem tartottak, és végig biztattak. Köszönöm azoknak, akik csak egy ideig olvasták. Köszönöm azoknak is, akik csak a közepe felé kapcsolódtak be. Köszönöm a 15 feliratkozót, a majdnem 6000 oldalmegjelenítést, Eliza-nak, a szerkesztett képét♥ Mindenkinek, mindent. Bár ritkán kaptam kommenteket, és ha kaptam akkor is csak 1-2-őt, de ezen kívül jöttek különböző hozzászólások blogos csoportokban, hogy eszméletlen jó a blogom, és hogy csak így tovább. Én ezt megfogadtam, és kitudja, talán egyszer nekem is lesz oly sikeres egy történetem, mint bárki másnak. Minden egyes biztatás rettenetesen jól esett, rengeteg önbizalmat kaptam tőletek:') Sajnálom, hogy ilyen röpke 20 részesre sikeredett a blog, de próbálok mostantól sokkal több részes blogokat kialakítani. Akit érdekel, már bele is kezdtem a legújabb blogomba, a The victim-be, ami inkább a misztikus felé hajlik, nem pedig az egyszerű felé. A főszerepet ezúttal Zayn kapta:) Ha gondoljátok nézzetek be, és még egyszer köszönöm <3 <3 :)) U.i.:a képet nézzétek el nekem, eléggé gagyi lett:S:D

Vanii.xx

Cassidie

4, ha nem több év telt el a balesetem óta, és ez az idő leforgása alatt sikerült valóra váltani az álmaimat. Emily-vel és Lia-val zenekart alapítottunk, hírnevet szerezni meg egyáltalán nem volt nehéz, hiszen a szerelmem történetesen a One Direction énekese. A fiúk eddigi előzenekara, a(z) 5SOS felajánlotta, hogy egyik este lépjünk fel helyettük.

Kicsit sokkot kaptunk, ugyanis egy kis pizzázó helyett rögtön egy 70000 férőhelyes stadionban fellépni nem semmi. Végül is meglett az eredménye, onnantól ment minden magától.

A Directionerek szidásai, amiket eleinte kaptam eltompultak, sokkal jobban megkedveltek, néhányuknak a példaképe lettem. Pont, mint Lia, aki - ki nem találjátok - összejött Niall-el.

Röpke visszaemlékezésemből a nyakamra tapadó ajkak zökkentenek ki.

-Emlékszel, mit mondtam 4 évvel ezelőtt?-kérdi Louis, továbbra is a bőrömet csókolva.

Próbálok normális választ adni, de csak egy hosszabb sóhajt sikerül kipréselni magamból.

-Hogy adj még egy esélyt.-folytatja.-Köszönöm.

20.Rész - Már az enyém

Sziasztok! Hát, ennyi lett volna. Kérlek, akik eddig nem írtak nekem komit azok tegyék meg, mert nagyon érdekelne a véleményetek a befejezéssel kapcsolatban. Az epilógust holnap teszem fel, és annak az elején szeretném részletesebben kifejteni amit  a Prológustól egészen a végéig kaptam Tőletek.:') Jó olvasást.

Vanii.xx

Louis
December 24.

-Kész vagy?-kopogtatok be a fürdőszobába.

Kicsivel később nyitódik az ajtó, s ahogy megpillantom, 

a szemeim elkerekednek.
A szavak a torkomon akadnak, és csak bámulok.

Hosszú, barna haja rakoncátlan tincsekben omlik vállaira, arca két oldalát halvány pirosító fedi. Cseresznye-vörös, gyöngyözött hosszú ujjú pólója tökéletesen kiemeli az idomait, pont úgy, mint a feszülős, szakadozott, fehér csőnadrágja - mindezekhez pedig a fején virító mikulássapka csatlakozik.

-Ennyire rossz?

-Gyönyörű vagy...-suttogom a fülébe, miközben apró testét magamhoz szorítom.
Aznap este, amikor koncert után elmentünk Liam-ékhez, minden megváltozott. Fogalmam sincs mi alapján döntött úgy Cass, hogy képes a történtek után is a barátnőm lenni, de rettenetesen boldog vagyok - ezúttal tényleg.
Ajkaimmal már az álla vonalát puszilom végig, teljesen megfeledkezve arról, hogy mennünk kellene.
-Lou...A többiek biztos már ott vannak, és tudod, hogy utána elakarok menni korcsolyázni. 5 éve korcsolyáztam utoljára!-lök el kicsit magától, aranyosan kuncogva.
December 24-én mindig kibérelünk itt, Londonban egy báltermet a srácokkal. Együtt töltjük a karácsonyt. Jön mindenki családja, barátnője, haverjai...magyarul mondva mindenki aki közel áll hozzánk.
Dupla-ünneplés, főleg hogy a mai napon van a születésnapom.
-Jó, oké, mehetünk. De ezt vedd befejezetlen ügynek.-kacsintok rá, aztán megfogom a kezét, s miután felhúzzuk a fogason lógó kabátokat, megindulunk.
Szemem sarkából látom, hogy a pirosítója az eredetinél sokkal pirosabb lett, és ezen akaratlanul is elmosolyodok.
Imádom, hogy pár szavamtól is képes zavarba jönni.
A ház előtt már vár minket Emily és Lia. Mindketten dideregve dörzsölik össze kesztyűbe bújtatott tenyereiket, láthatóan várakozásuk alatt elkívántak minket a jó büdös francba.
-Végre már! Ha 5 perccel később jöttök, úgy kellett volna kiolvasztani minket!
-Miért nem csöngettetek?-vonom fel fél szemöldököm, és beriasztom a házat.
Erre már semmi épp eszű magyarázatot nem tudnak kitalálni, ezért inkább gyors beiszkolnak a kinyitott kocsiba.
Cassidie az anyósülésre ül mellém, mögé Emily, a középső - hátsó ülésen pedig a vöröske nyújtogatja előre a nyakát, és figyeli az utat.
Lassan haladunk, ugyanis sötét van, a hó esik, és még az utak is csúsznak. Sosem volt bajom azzal, ha lassan kell mennem - gondolok itt arra, amikor a fiúkkal a What makes you beautiful-t forgattuk, megállítottak a rendőrök, mert túl lassan vezettem (wtf?).  Azóta is baszogatnak - mármint a srácok, nem a rendőrök - ezzel, pedig nem most volt.
A visszapillantó tükörből egy pillantást vetek Lia "majd ki ugrok a bőrömből" arcára.
-Minek örülsz ennyire?-kérdezem heccelve, pedig amúgy nagyon jól tudom mi az oka.
-Niall-nek van barátnője?-hajol még előrébb, ezzel teljesen belemászva a magánszférámba.
Teret, emberek.
-Igen van.-bólintok komolyan, de látva a lány elkámpicsorodott képét, gyorsan folytatom.-Komoly kapcsolatban van a Nando's-zal.
-Cseszd meg Lou!Ha most nem vezetnél felpofoználak.
-De én nem hagynám.-fordul a barátnője felé vigyorogva Cassidie, s megpaskolja a vállát.
Lia még egy darabig lebiggyesztett ajakkal mered rá, aztán eltűnik a feje a látókörömből.
Az út további részét csendben tesszük meg, egyedül a rádióban szóló karácsonyi zenék sokasága tölti meg az autóban uralkodó némaságot.
-Megjöttünk.
Ahogy ezt kijelentem, mind a 3 lány egyszerre ugrik ki a járműből, mintha egy gyereket hoztak volna el egy játszótérre. Lia és Emily hátrahagyják a rám váró Cass-et, próbálják minél előbb elhagyni a csípős hideget.
Rákulcsolom ujjaimat a barátnőméire, majd mi is elindulunk az épület felé.
2 hete még nem gondoltam volna, hogy már a kezét foghatom, ahogyan azt sem, hogy az enyém lesz - és mégis így lett.
Cassidie Scott az én barátnőm, nem pedig másé.

A nagy méretű bálterem fényben úszik, a hosszú, faltól-falig érő asztal szépen megvan terítve. Mindenki poharában kis ajándékdoboz díszeleg, egyedül csak az én helyemen - az asztalfőn - nincs teríték, csak egy hatalmas, piros doboz, kék masnival. Folyton mondom a srácoknak hogy nem kell ekkora ajándék, de hajthatatlanok.
-Szia popsztár!-hallom meg mögülem húgom vékony hangját.
Cassie-vel szinte egyszerre fordulok felé, halványan elmosolyodok.
-Szia, Lottie. Ő itt Cassidie. Cassidie, Lottie.
-Nagyon örülök.-öleli meg a húgomat egyből a mellettem álló lány.
-Hol vannak a többiek?-kérdem, a nyakamat nyújtogatva, de csak Perrie-t látom, Greg-éket Theo-val, és Harry anyját Anne-t.
-Niall biztatására szinte mindenki kiment hógolyózni...én is onnan jövök.
Homlokomat ráncolva veszem jobban szemügyre a húgomat, és csak akkor pillantom meg a tetőtől-talpig vizes nadrágját.
-Ez nem normális.-nevet fel Cass.-Hógolyózni? De hisz 21 éves!
-Niall örök gyerek.Már meg sem lepődöm rajta. Azon viszont sokkal inkább, hogy Liam is kiment.-vakarom meg a tarkóm, és a terasz felé indulok, ahonnan le lehet menni az udvarra.
Ahogy kiteszem a lábamat, rögtön háttal is fordulok, mikor meglátom mire készülnek. Gyorsan visszaakarok futni a terembe, de drága húgom röhögve bevágja az orrom előtt az üveges ajtót, Cassidie-vel az oldalán, akit gondolom idő alatt beavatott a dolgokba.
Fokozatosan ázik át egyre jobban a dzsekim, a nadrágom, a cipőm a sorozatos hógolyó rengetegtől.
-Hát így kell köszönteni az ünnepeltet?-röhögök fel hihetetlenül, és jobban a fejemre húzom a sapkát, mielőtt megfordulok.
-Oké, eleget kapott.-csitítja le a többieket Gemma, nevetve.
-És én most mit csináljak?Semmi váltóruhám sincsen!Ha megfázok, nagyon nagyon megbánjátok.
-Az miatt nem kell aggódnod.-vereget vállon a lány, aztán bemegy.
Mindenki sorban sétál fel hozzám a teraszra, boldog születésnapot kívánnak, de a srácok majd' megfulladnak a röhögéstől, miközben kinyögik ezt a két szót. Nem csalódtam.

*

Természetesen ajándékba ruhát kaptam - haha, de viccesek voltak - , de így legalább nem kellett korcsolyázás előtt tennünk egy utat hazafelé.

Hajnali 1 óra felé szinte mindenki felszívódott a bálteremből, de voltak akik előbb elmentek, a kicsik miatt - köztük anya is, de szilveszterig még nálam fognak lakni, aminek külön örülök -.

Korcsolyázni csak 9-en mentünk : Cassidie, Lia, Emily, Liam, Niall, Harry, Perrie, Zayn, és én. 

Hajnalok hajnalán, de még így is voltak rajtunk kívül részegesebb tinédzserek. A lényeg, hogy nem voltak sikítozó rajongók. Különben biztos megőrültek volna.

Onnan pedig hajnali fél4-kor értünk haza. Vagyis, én Cass-hez mentem, nem pedig haza.

-Mennyi az idő?-hallom meg az álmos hangot magam mellől.

A lány hunyorogva tornázza feljebb magát az ágyban, tegnap esti hullámos haja ezúttal már lapos - és kócos.

-Fél 1, álomszuszék.-nevetek fel.

-Hogy mennyi?-egyből kipattannak a szemei.-Te mióta vagy fent?

-Egy ideje.

Arcom ezúttal komoly marad, közelebb húzódok hozzá.

Ajkaink mágnesként tapadnak egymásra, mindenféle előzmény nélkül. Akaratlanul is belemosolygok a csókunkba, különféle gondolatmeneteket lefuttatva a fejemben.

Keze megérinti a nyakamat, a hüvelykujja az állkapcsom alatti bőrhöz simul. 

A testem azt diktálja, hogy használjam ki a helyzetet, de az agyam - már amelyik a fejemben van - segít, hogy ne menjek túl messzire.

Levegő hiányában válunk el, egymás szemeibe bámulunk.

Van, hogy csak ülsz. És érzel. Valami különlegeset, valamit, amit még soha. Csak élsz, és érzel valamit a szívedben. Valakit, a szívedben. Egész lényedben. Mindig. Egyfolytában. És végül rádöbbensz : ez a boldogság Ő.

19.Rész - Utolsó esély

Sziasztok! Még egyszer figyelmeztetlek titeket, hogy ez az utolsó előtti része a blognak, és szombaton jön a befejező rész, aztán az epilógus. Köszönök mindent, de persze nem ússzátok meg ennyivel, az epilógus elején fogok csacsogni:D..BTW.:#4YearsOfOneDirection #4YearsForOneDirection

Jó olvasást:)

Vanii.xx
-Kellemetlenül érzem magam.-jelenti ki gondolkodás nélkül, s visszahúzódik a színfalak mögé.-Rengetegen vannak.
Cassidie azóta, amióta kijött a kórházból, nagyon tartózkodó. Csak akkor beszél ha kérdezik, vagy ha tényleg valami fontosat akar mondani. Ennek már 2 hete.
Végül is megbocsátott, aminek hihetetlenül örülök, de távolságtartóbb, mint eddig valaha. Nem érzem magamhoz eléggé közel, s ebbe bele fogok őrülni : ezért is hoztam el a mai koncertre, hogy megismerje az életem azon részét, amit eddig erőnek erejével próbáltam eltitkolni.
Na, meg így megismeri a srácokat is.
Először egyáltalán nem akart eljönni, de miután Emily és Lia megmutattak neki rólunk egy csomó videóklippet, meg koncertfelvételt, belement, mondván, hogy "egész jók vagytok". Ez vajon mit jelent? Mindegy.
-De ne érezd.-nézek mélyen a szemeibe.-Próbáld meg élvezni, jó? Emily-éket elnézve, tenni fognak róla.
Mindketten a két lány felé nézünk, akik hangosan nevetnek a kisfilmünkön.
-Megfogok süketülni.-mosolyodik el féloldalasan.
-Mennem kell.-indulok el, azonban pár lépés után megtorpanok, és visszafordulok.
Kérdések nélkül, először apró csókot adok szájára. Aztán mélyet sóhajtok, két kezébe fogom az arcát, s szenvedélyesen birtokba veszem az ajkait.
Hosszan csókoljuk egymást, majd egy pillanatnyi szünet után újrakezdjük.
Nem tudok gondolkodni, csak az számít, hogy ajka az enyémen van : az elmém csakis ezzel az élménnyel van tele...és ennyi volt.
Minden kérdésemre választ kaptam, minden félelmem lecsillapult, minden kétségem megszűnt. Tudtam, hogy ide tartozok, de most végre ide is találtam. Vele...otthon vagyok.
-Louis, emelkedik a fal!-kiált rám Harry.
-Megyek!-mondom sietve.
Egy pillantást még vetek Cass rózsavörös arcára, aztán magamban mosolyogva, beállok a többiek mellé.
-Mi van hősszerelmes?-húzogatja a szemöldökeit Zayn.
-Kussolj már el...
Hitetlenül felnevetek, miközben belebokszolok fekete hajú bandatársam oldalába.
Ezt követően pedig megpillantom a 80000 fős, sikítozó tömeget.
Szokáshoz hívően, a midnight memories-zal kezdünk, s amíg Harry énekli a szólóját, Liam helyett én ordítok bele a mikrofonba.
-Kezeket magasra, London!
A rengeteg rajongó még jobban visítozni kezd a felkiáltásom hatására, táblák százai emelkednek a magasba.
A koncert alatt végig hülyéskedek, vigyorgok mint egy idióta, kommunikálok az első pár sorban lévő rajongókkal : egyszerűen csak jól érzem magam, ahogy azelőtt is tettem.
Mindezt azért, mert tudom, hogy vár valaki a színfalak mögött, aki ebben a percben is engem figyel.
Elakarom mondani a Directionereknek, azt szeretném ha tudnák ezt, mégsem teszem. Nem akarom hogy bántsák Cassidie-t, ami biztos előfordulna, már holnap. Nem akarom kitenni ennek a tehernek. Majd ha kicsit lecsillapodtak a dolgok körülötte, akkor azt hiszem képes leszek megosztani a világgal ki az a titokzatos lány akiről egész idő alatt beszéltem.
-Na?-tárom szét a kezeim önelégülten, mihelyst lejövünk a színpadról.
-Nem is tudom, Louis. Azt hittem nagyobb durranás vagytok.-próbál komoly maradni, viszont ez  hamar kudarcba fullad : felkuncog.
-Jól hallottam?-sétál oda hozzánk Niall.-Nem vagyunk elég nagy durranás?
-Hallottad, kaptunk egy kritikát.
-Na és szerintetek?-fordul a szöszi Liáék felé.
A vörös lány egy pillanatig zavarban van Niall közelsége miatt, de gyorsan észbe kap, és válaszol. Azt hiszem eldőlt, ki Lia kedvence.
-Rohadt jók voltatok.
-Helyes!-biccent.-Látod Cassidie? Na menjünk, mert éhen halok.
-Megyünk valahova?
Cass szólal meg mellettem, arca meglepettségről árulkodik.
-Liam-et a múltkor megtanították spagettit főzni, és mindenképp akar egyet csinálni, úgyhogy meghívott minket vacsira.
Mondani akar még valamit, de inkább nem teszi, hanem visszacsukja a száját, és némán bólint.

*

Cassidie

Liam háza ugyanolyan hatalmas, akárcsak Louis-é - és persze, hogy Ő is egyedül lakik benne.

Körülbelül lehet vagy 10 db hálószoba benne, ugyanennyi, vagy több fürdő, és 1 óriási konyha, ami egybe van a nappalival. A garázs kész játékterem, amit ha felnyitsz, egyenesen egy medencére néz.  Megtudnám szokni, feltéve ha nem egyedül kellene eltölteni itt a napjaimat. Ha szupersztár lennék, aki 1 évbe 2x alszik itthon, talán akkor.

Mindannyian lent ülünk a garázsban, csak Liam van fent a konyhában, ugyanis csinálja a kaját.

Amióta ideértünk, Lia folyamatosan Niall-el beszélget, s nevet, a többi fiúval nem is nagyon alakított ki még párbeszédet - ellenben Emilyvel -.

A szőke lány erőnek erejével próbál illeszkedni, és ez elég jól megy neki, mert a srácok nagyon gyorsan megkedvelték.

És vagyok én. 

Csendesen, felhúzott lábakkal ülök a puha fotelen, figyelem a többiek szórakozását. Lou a karfámon ül, érzem perzselő tekintetét az arcomon, de nem nézek rá.

Félek, ha megteszem elpirulok, mint a koncert előtti csókjától. Még mindig érzem az ajkaimon mentolos leheletének az ízét. Ó, istenem. Megígértem magamnak, hogy nem fogok neki megbocsátani, mégis megtettem.

Az már rajta múlik, hogy mit kezd vele.

Hirtelen a fiú mellém csúszik, ezzel sikeresen arrébb taszítva engem. Combunk szorosan összeér, pont mint az egész felsőtestünk. Átkozom az embert aki nem csinálta szélesebbre ezt az ülőhelyet.

Meglepődve emelem rá a tekintetem, pulzusom egyből az egekbe szökken.

-Minden oké?-szemei csillognak a neonos lámpafényben, és így olyan, mintha nem is kék, hanem szürke lenne a színük.

-Igen, csak...azt hiszem megnézem kell-e valamit segíteni Liam-nek. Őt legalább jobban ismerem mint a többieket.-hadarom, s felerőltetek magamra egy mosolyt, mialatt sietve felsietek azon a pár lépcsőfokon, ami a konyhába vezet.

Miért van rám ilyen hatással?

Liam a konyhapultnak dől, mellette a lábosban még csak a víz forr. Egyik kezével a telefonját nyomkodja, míg a másikkal néha teker egyet a gáztűzhelyen.

-Úgy látom nem lesz egyhamar kaja.-lépdelek mellé.

-Elfoglalt ember vagyok.-rántja meg vigyorogva a vállát, majd visszacsúsztatja a zsebébe a mobilját.

-Ne segítsek?

-Ugyan! Ha segítenél sosem mondhatnám hogy egyedül csináltam, szóval menj csak szépen vissza a többiekhez, és érezd otthon magad.

-Nem akarok visszamenni.

Meglep, hogy Liam mellett ilyen könnyen ki tudok adni magamból mindent. Olyan ő mint egy jó báty, aki biztos nem fecsegi el a titkaidat, legfeljebb megzsarol velük ha valamit akar. Közrejátszik az is, hogy anno Ross miatta nem élte ki rajtam a szexuális vágyait, de enélkül is megbízom benne, pedig alig tudok róla valamit. Egyszerűen csak ezt sugározza az emberek felé.

-Komolyan? Louis megint mondott valami baromságot? Megbocsátasz neki azok után amiket tett, és megbánt? Mekkora egy gyökér!

-Neem!-nevetek fel nyomban.-Semmi ilyesmiről nincs szó.

-Hát akkor?

-Igazából magam sem tudom.

Felsóhajtok, töprengve a körmeimet kezdem pöckölgetni. Rossz szokás, tudom. Ki is szoktam vele idegelni a barátnőimet, főleg ha műkörömmel csinálom.

-Ha nem szeretne, nem töltötte volna bent az összes napját melletted a kórházban, és nem hagyott volna ki egy csomó koncertet. 

-Amikor felébredtem szerelmet vallott nekem.-hunyom le a szemeim.-Nem láttam a dolgok mögé.

-Lehet, hogy a haverom, de annyit mondok, hogyha úgy látod megint titkolózni kezd hajítsd ki a fenébe, mielőtt megint összetöri a szíved.

-Hajítsam ki? Nem is járunk!

-Ez egy enyhe célzás volt arra, hogy úgy adj neki egy esélyt, de elrontottad.-röhög fel, aztán beleönti a tésztát a vízbe.

18.Rész - Vallomás

-Valaki...-nyög fel fájdalmasan, s a torkához kap.
A boldogság, ami akkor kapott el, mikor meghallottam a hangját, pillanatok alatt válik át rémületté. A lány szemei a következő pillanatban fenn akadnak, s itt viszont kis híján elájulok - nem mintha az előbb nem az ájulás környékezett volna.
Lélek-vesztve rontok ki a folyosóra, folyamatos ordítozásom rögtön megrémíti az ott lézengő ápolónőket.
-Ne csak álljanak ott, segítsenek!Hívják az orvost, vagy én nem tudom...-túrok idegesen a hajamba, majd a lábaim feladják a szolgálatot.
Előre-hátra dülöngélek lehunyt szemekkel, ujjaimmal még mindig barna tincseimet szorítom.
Hallom az emberek gyors beszédét, ajtócsapódást, kiabálást, telefoncsörgést.
Mindezek azonban egy nagy hangzavarrá folynak össze, melytől a fejem felakar robbanni.
Felébredt! Fel, de...mi történik vele már megint? Borzasztóan féltem.
-Mi folyik odabent?-próbál meg felállítani, azt hiszem Emily.
Megerőltetem magam, végre kinyújtom a lábaim, s ránézek a lányra.
Tévedtem, Lia áll előttem.
-Cassidie felébredt...
-Hogy mi?!-tör ki zokogásban, és az örömhír hatására a karjaimba veti magát, még mielőtt mondhatnám a rossz hírt.-Nem hiszem el...megcsinálta, erős volt, és...
-Lia!-szólok rá, még mielőtt jobban beleélné magát.
A lány megszeppenve enged el, fekete szemfestéke lassan folyik le az arcáról, könnyeivel együtt.
-Valami baj van vele. Amikor felébredt úgy viselkedett mint aki mindjárt megfullad, aztán fenn akadtak a szemei.-suttogom elhaló hangon.
-Úristen.-szörnyed el nyomban Lia, a smink az arcáról ismét folyásnak indul.-Felhívom Emily-t.
Minél több idő telik el, torkom egyre jobban szorul össze, olyan, mintha fojtogatnának.
A falnak támaszkodva várok már vagy fél órája, és nem történik semmi, egyedül Emily érkezett meg. Basszus, legalább kiszólhatnának valamit! De nem, csak hagyják hogy rosszul legyen 3 személy, mert őket cseppet sem izgatja a lelki állapotunk. Egyszer, csak egyszer képzelnék bele a doktorok magukat a helyzetünkbe - máris másképp gondolkodnának.
Eltelik még 10 perc, aztán végre-valahára kinyitódik az ajtó. Ugyanaz a férfi közeledik felénk, akivel délelőtt beszéltem. Semmit sem tudok leolvasni az arcáról, mindvégig kifejezéstelen marad.
Rögtön ellököm magam a támaszkodóhelyemtől, szívem heves dobogását aligha tudom egyenletesre fogni.
-N..na?-nyelvem még ebbe a 2 betűs szóba is belekavarodik.
-Cassidie-nek nehezen működik a szíve. Sok ideig volt kómában, és a kóma előtti folyamatos, kemény életvitele miatt ez rosszabbodott. Az éjszaka folyamán megműtjük, úgyhogy arra kérem önöket, nyugodjanak meg.
-Nyugodjunk meg?! Most közölte tök természetesen, hogy szívátültetésre van szüksége, rögtön, hogy felébredt a kómából!-szorulnak ökölbe a kezeim.-Ehhez nem elég erős a szervezete!
-Talán maga jobban ért hozzá?-a férfi nyugodt marad.-Szüksége van rá, minél előbb, vagy 1 hétnél tovább nem bírja ki.

*

Hajnali 4 óra körül ismét kijön valaki a műtőből, de már nem ugrok fel, és nem futok elé.
Az elmúlt 3 óra alatt több ilyen is előfordult, és egyszer sem mondtak semmit.
Ezúttal viszont hozzánk szólnak, nem pedig némán sétálnak tovább.
-A műtét sikeres volt. Ms.Scott jól van.Bemehetnek hozzá.-mosolyog ránk fáradtan a fiatal ápoló, majd lesiet a lépcsőn.
Pontosan ez az, amit hallani akartam. Próbálok egyszerűen csak vigyorogni, ám ez mellé társulnak eddig visszatartott könnyeim. Szemeimet szorosan lehunyom, hangosan zokogok fel, vállaim néha beleremegnek. Nem érdekel, hogy nem viselkedek férfihez méltóan, nem érdekelnek a közelemben mászkáló emberek.
Egyedül csak az érdekel, hogy megcsinálta, jól van, és él - ennél többre jelen pillanatban nincs is szükségem.
Odasétálok Emily-ékhez, akik szintén ugyanolyan érzelmekkel teltek, mint én. Kivéve azt a részt, hogyha 1 perc múlva bemegyünk hozzá, fenn áll a lehetőség, hogy nem akar látni. Felkészültem erre is.
-Mehetünk?-kérdem sóhajtva, mosolyomat lehetetlen levakarni az arcomról.
Ebben a sóhajban ott van már valamiféle megkönnyebbülés is, gondolom, s leakarom nyomni a kilincset, de a szőke hajú lány elém áll.
-Először ne zaklassuk fel.Hagyd, hogy mi magyarázzuk el neki a dolgokat, aztán ha...ha akar látni, azután menj be hozzá.
Mintha egy kígyó tekeredne a testem köré, és összeakarna roppantani.
Fájdalmasan bólintok, s miután a 2 lány bement, a fülemet az ajtóra tapasztom.
-Soha, soha ne merd ezt csinálni még egyszer!-töri meg rögtön csendet Lia.
-Ha valaki nem gázol megint bele a lelki világomba, nem szándékozom.Soha többé nem tudok hinni egy fiúnak sem.
-Csakhogy lehet, hogy az a feladatod, hogy ezt legyőzd.
-Mire akarsz kilyukadni, Em?
-Louis végig...végig itt volt.Most is itt van.
-Muszáj itt lennie?-kérdezi nyersen, kis habozás után.
Oké, eljött a pillanat, amikor szilánkosra tört a szívem. Ez az egyetlen mondat olyan szinten pofán vert, hogy el nem tudom mondani. Tévedtem : erre lehetetlen felkészülni. Hogy is lehetne? Egy élő, lélegző ember nem tud egy ilyenre felkészülni.
-Nem, nem muszáj.-kezdi Emily.-De szükséged van rá.
-Komolyan elfelejtettétek mit művelt?-emeli fel kicsit a hangját, de gyorsan visszavált suttogóra, mintha tudná, hogy hallgatózok.-Az ő pártját fogjátok? Nem akarom látni!
-Mi beszéltünk vele, Cassidie! Kérlek hagyd, hogy megmagyarázza!
-Nem tudom, én...
-Kérlek.
Ezután rövidebb szakaszú hallgatás következik, még én visszafojtott lélegzettel várom a beszélgetés végkifejletét.
-Rendben.-fújja ki a levegőt lassan Cass, s ezzel egy időben hatalmas kő esik le a szívemről.
Másodpercekkel később helyet cserélek a két lánnyal, így már én vagyok bent a szobában.
Cassidie csendben ül az ágyban, kezeiben továbbra is ott vannak az infúziós-tűk. Gyomrom hirtelen összerándul, mikor tekintetét felém fordítja. Megtorpanok.
Zöld szemeiben ott bujkál rengeteg érzelem, én azonban nem tudok olvasni belőlük.Fejét lehajtja, idegesen a körmeit kezdi piszkálni.
Igyekszem kinyögni valamit, de a hatalmas gombóc miatt a torkomban, nem megy.
Végül csak csendesen a székhez sétálok, és a lány párnája alól kihúzom az 1 nappal ezelőtt írt dalt.
-Mi ez?-kérdi meglepetten.
-Szeretném ha elolvasnád.-nyújtom felé.
Mialatt elveszi tőlem a papírt, végig tartja a szemkontaktust. Ártatlan, gyönyörű, már színnel teli arca megmelengeti a bensőmet. Mennyire hiányzott.
Végig az ábrázatát figyelem, szája megremeg, s amire a legkevésbé számítok:kicsordulnak a könnyei.
Az előbbi heves tiltakozására visszagondolva, ezt nem tudom mire vélni.
-Minden rendben?
Cassidie gyorsan kidörzsöli az érzéseiről árulkodó jeleket, aztán felemeli a fejét.
-Mire véljem ezt?-kérdi szomorúan.-Hazudtál nekem, Lou.
-Igen, tudom, de rettenetesen megbántam!Amikor megtudtam mi történt veled, bejöttem a kórházba, és azóta ez lett az otthonom.Soha...soha nem fogom megbocsátani magamnak amit veled tettem. Nem mondom hogy sajnálom, mert az édeskevés lenne ide.Adj nekem még egy esélyt, és ígérem mindent rendbe hozok.
-Honnan tudjam, hogy bízhatok benned?
-Onnan, hogy szeretlek.

17.Rész - Érzelmek

-Komolyan azt akarjátok, hogy adjam örökbe a gyereket?-húzza fel a szemöldökeit, miközben leveti magát a fotelbe.
-Pontosan.
Harry végig a szája szélét harapdálja, csodálom, hogy még nem vérzett ki neki.
Amióta meglátta Jade-t az eddiginél is idegesebb, én pedig már nem tudok mit csinálni ez ellen. Ha a lány bele is megy abba, hogy lemondd a gyerekről, Harry-ben akkor is ott fog bujkálni 5, vagy 10 év múlva, hogy neki valahol van egy gyereke, akit anno eldobott magától, mert fiatal volt.
Megakarom törni a beállt kínos csendet, azonban a telefonom csörgése megelőz.
-Igen?-kapom fel rögtön, mikor meglátom, hogy Emily hív.
-Be kell jönnöd a kórházba Louis, most.-hangja zavart, s kétségbeesett.
-Mi történt?! Cassidie-vel történt valami? Emily!-kiáltok a készülékbe, de válaszul csak sípolást kapok.
Letette.
-Ki az a Cassidie?-tornázza magát feljebb a szőke lány.-És az az Emily?
-Semmi közöd hozzá!-mordulok rá, s felkapom a dzsekimet.-Muszáj mennem.-most Harry felé fordulok- Itt hagyhatlak?Ha azt mondod nem akkor is itt hagylak.
-Menj, megleszek.

*

Kifulladva rontok be az ajtón, ott pedig rögtön megpillantom a 2 lányt, akikkel egy orvos beszél. Legszívesebben közéjük ugranék megkérdezni mi történt, azonban sokkal jobban leköt Cassidie látványa.Ha az lehetséges, az eddiginél is sápadtabb volt, teljességgel beleolvadt a hófehér ágyneműbe. Arcán a hegek egyre szebben gyógyulnak, azokat észre sem lehet már venni, csak ha közel vagyok hozzá.

Szorongva pillantok fel, mikor a doktor a nevemen szólít.

-Mr.Tomlinson?

-Igen?

Próbálok nem bizonytalan hangon válaszolni, ám ez aligha sikerül.Figyelem, ahogy a férfi megkerüli az ágyat, majd kitessékel a folyosóra. Minek ez? Emily-nek és Lia-nak már elmondta, miért kell ide kivezetni? Türelmetlen vagyok.

-Az a helyzet...-köszörüli meg a torkát.-Cassidiet gépek tartják életben. Sajnálom, de nagyon kicsi az esélye hogy felfog ébredni, és úgy látjuk semmi értelme tovább.

-Nem kapcsolhatják le a gépeket.-motyogom a könnyeimmel küszködve.-Fizetek. Értse meg, tudom hogy felfog ébredni! 

Az orvos egy darabig sajnálattal néz rám, alig láthatóan bólint, majd elsétál.

Önkontrollt vesztve vágok bele a régi, sötétzöld falba, aztán újra...és újra. Ürességet érzek legbelül, mintha ezzel a két mondatával kiszippantotta volna belőlem az utolsó reményszálakat is.

A fal felé fordulva folynak le a könnyeim, már csak lassan kocogtatom öklömmel azt. Átvertek. Kétszer is, meg még isten tudja hányszor, amikről nem tudok. A lány akit szeretek eszméletlenül fekszik több mint 1 hónapja, erre azt mondják, hogy leakarják kapcsolni a gépekről. Mi ez, ha nem büntetés?

Csak nem értem miért. Ennyire büntetnek azért, mert eltitkoltam valamit?

Kidörzsölöm szememből a könnyeket, mintha semmi nem történt volna az imént, azt követően pedig bemegyek Cass-hez.

Szívesebben lennék egy kicsit kettesben vele, mindazonáltal nem küldhetem el a barátnőit, akik végig mellette voltak.Akkor is, amikor én hazudtam neki.

Legnagyobb meglepetésemre azonban Lia szőke barátnőjéhez fordul, miután félénken rám mosolygott.

-Gyere, igyunk lent egy kávét.

Emily nyomban beleegyezik.Nem tudom hogy azért, mert megviselték a doktor szavai, vagy pedig azért, mert tisztában van a szándékommal, miszerint  Cassidie-vel akarok lenni egy kis időre. Csak, Cassidie-vel.

-Szia.-mosolyodok el keserűen, s leülök a szokásos helyemre, mihelyst becsukódik a 2 lány után az ajtó.-Tudom, valószínűleg nem hallasz engem, de reménykedek benne. Fel kell ébredned. Esküszöm, mindent rendbe hozok, megmagyarázom. Csak...csak ne add fel, jó? Ha a magyarázatom után sem vagy hajlandó megbékélni, azt is megértem. Bár fájni fog, annyira nem, mintha...-elharapom a mondat végét, kicsit erősebben szorítom meg a lány kezeit.

Parányit megemelkedek, hogy kisöpörjem a szemébe lógó tincseket, aztán megpuszilom a száját - árammal teli, idegen érintés, kissé józanító.

 Egy percet sem szánok arra, hogy megbánjam, mert nem akarom megbánni.

Erről az egészről eszembe jut az egyik dalunk, az Over Again. Akárhányszor, amikor ezt énekeltük senki sem járt a fejemben...ezúttal már igen. Halkan kezdem dúdolni a számomra jól ismert dallamot, s közben arra gondolok minden erőmmel, hogy felébred.

Ha valaki 5 hónappal ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy egy lány mellett fogok gubbasztani egy kórházi ágyon, dalt írni, és énekelni neki, körberöhögöm.Soha, ismétlem soha nem gondoltam volna, hogy képes lennék ilyen szinten szerelembe esni - és megtörtént.

-Amúgy nagyon fura lány vagy.-bököm ki homlokom ráncolva.-De azt elmondhatom, hogy sosem szerettem még senkit sem úgy, ahogy téged. Talán pont ezért. Tudom, úgy viselkedtem mintha nem számítanál. De én...ezt észre sem vettem. Úgy fáj. Iszonyatosan szerelmes vagyok beléd, és nem érdekel, ha szerinted már elkéstem ezzel. Muszáj elmondanom.

Visszanyelem a könnyeket, s egy sóhaj kíséretében felállok a székről. A lehúzott redőnyű ablakhoz sétálok, várom, hogy jobb legyen. Nem lesz. Kiadtam magamból mindent, ami nyomta a szívem, ám ez mit sem enyhít a hihetetlen mértékű bűntudatomon. 

Nem tudom pontosan mennyi ideje állok egy helyben, teljesen elveszítettem az időérzékem. Nem csak a mostani helyzetet nézve, hanem amióta itt fekszik.

Halkan nyikorogva kinyílik a bejárat, s meglepő módon Liam-et találom magam előtt.

-Hogy vagy?-kérdi csendesen, először rám néz, aztán Cassidie-re.-Hallottam mit mondott a doki.

Számat egy vonallá préselem, úgy fordulok bandatársam felé. Miután látja, hogy semmi esélye annak, hogy megszólalok, folytatja.
-Te is tudod hogy felébred, ugye?-lépdel elém.
Nem válaszolok. Csendesen figyelem Liam aggodalommal teli, ámde biztató arcát.
-Mégis mióta vagy itt?-próbál normálisan beszélni, de hallatszik a hangjában az idegesség, hogy már a 3.kérdésére sem vagyok hajlandó válaszolni.-Na jó, nem ezért jöttem igazából, Lou. Hoztam neked valakiket.
Végre kinyögnék egy "kiket?", de mire ez megtörténhetne, már ki vagyok rángatva a folyosóra, ahol ott áll velem szemben 2 nagyobb húgom, és anya.
-Szia popsztár.-köszön nekem Lottie vigyorogva, majd megölel.
Először azt sem tudom örüljek, vagy essek kétségbe. Ha itt vannak az azt jelenti tudják miket műveltem az elmúlt hónapok alatt. Viszont hihetetlenül jó érzés látni őket, mert nagyon hiányoztak.
-Hát ti?-egy mosolyt erőltetek magamra, miután mindegyikőjüket sorban megöleltem.
-Nem is örülsz, hogy látsz minket?
Anya kicsit elszomorodik, s erre összefacsarodik a szívem.Nem akarok többet senkinek fájdalmat okozni, még ilyen kis dolgokkal sem.Legfőképp annak a személynek nem, aki nélkül nem válthattam volna valóra az álmaimat.
-Ó, dehogyisnem, csak...
-Tudjuk Louis, Liam mindent megosztott velünk.Nem kell semmit sem mondanod. Mondjuk, eléggé megbántottál!A drágalátos bátyám szerelembe esik, és nem ossza meg velem...-rázza a fejét "csalódottan" Felicite - Ejnye.
Ezúttal már őszinte mosoly kúszik fel eddigi elkámpicsorodott ábrázatomra, és úgy döntök, hagyom, hogy a családom egy kis része elterelje a gondolataimat Cassidie-ről. Gondolom, direkt nem érdeklődnek a hogyléte felől, hisz tudják.
-Nos, merre menjünk?-kérdi Lottie, miközben belém karol, s elindulunk kifelé.
A folyosó végén hátrapillantok Liam-re, aki egy önelégült vigyorral támaszkodik a falnak.
-Nagyon nagy hó van?
-Eléggé.-húzza a száját barna hajú húgom.-Megfogsz fagyni egy szál dzsekiben.
-Szerintem is.-helyesel rögtön anya.-Kapsz nekem itt egy tüdőgyulladást!
Igen, azt hiszem ez az, ami hiányzik az életemből nap mint nap - a családom.

*

A lányok késő estig maradtak, aztán Liam hazavitte őket ugyanúgy, mint ahogy el is hozta. 

Bementünk a legközelebbi plázába, ahol beültünk az egyik kávézóba forrócsokit inni. Persze, Lottie és Felicite egyből felhajtották a folyadékot - amint már nem volt olyan meleg -, és miután adtam nekik pénzt elrohantak vásárolni, így egy kicsit kettesben tudtam maradni anyával : ez volt a célom.

Biztatott, hogy Cass felfog épülni, és azt mondta, a történtek ellenére még mindig büszke rám. Nagyon jól estek a szavai, jobban, mintha bárki mástól hallottam volna.

Találkoztunk rajongókkal, akik szintén mondtak egy pár kedves szót, de a közös kép sem maradhatott el.

Úgy voltam vele hogy egye-fene, legalább tudják hogy élek, és látszólag minden oké.

Röpke, pár órával ezelőtti gondolataim lassan elszivárognak, helyükre visszatér a fájdalom. Ugyan úgy a kórházba jöttem vissza, de hisz nem is szándékoztam máshova. 

Sötét van. Csak a gépek csipogása hallatszik a szobában, majd rekedt hangom.

-Jó lenne ha végre felébrednél, hallod?-hajtom le a fejemet, s készülök arra, hogy magába szippantson az álom.

Ehelyett viszont teljesen más történik : az ágyban lévő lány hangja csendül fel.

-Louis?

16.Rész - Nincs több hazugság

Kezdek visszazökkenni a megszokott - elcseszett - életembe.Normálisan eljárok a próbákra, interjúkra, koncertekre - amikor tudok, tweetelek a rajongóknak.
Mindez azonban csak a látszat, mert megígértem.Cassidie lassan 1 hónapja kómában van, én meg kezdem feladni a reményt. Istenem, hogy én mennyi időt töltök vele...A rohama óta sokkal többet járok be hozzá.Ha egy kis szabadidőnk is van, azt a kórházban töltöm, néha valamelyik srác eljön velem.Emily és Lia végre meghallgattak, és bár még mindig távolságtartóak, de legalább nem utálnak.
Most, viszont legszívesebben a föld alá süllyednék. Jade ebben a pillanatban az ultrahangon van, én meg mint egy elhagyott kiskutya, a folyosón mászkálok fel-alá. Kezdek szép lassan belenyugodni a ténybe, hogy apa leszek.Jó ég, mégsem.Ez nagyon nagyon nem jó.Még fiatal vagyok, nem lehetek apa! Egy olyan gyerek apja meg végképp nem, akinek az anyja egy rossz, pénzéhes ribanc.
Nos, ezek a hangulatváltozások ékesítik mostanság a napjaim.Hol kitörök, hol belenyugodok.Aztán ez ismétlődik folyamatosan. Mégis hogy csináljam? Ha Cassidie felébred, kezdjem rögtön azzal, hogy tulajdonképpen lesz egy fiam? Azonnal visszaesik, már ha ez lehetséges.
Az ajtó nyílódására felkapom a fejem, mellkasomban dübörgő szívvel bámulok a szőke lányra.
-Na?
-Egészséges.-rántja meg a vállait.
-Ennyi?Ennyire érdekel a gyerek?Akkor mi az istenért nem vetetted el, ameddig még lehetett?!
-Ne támadj nekem, oké?!20 éves vagyok, hidd el, én sem repdesek az örömtől, hogy gyerekem lesz.De nem tehettem meg.Bármennyire is hihetetlen, van szívem.
Felhorkanok az utolsó mondata hallatán, s szótlanul indulok meg a parkoló felé.Jade szorosan mögöttem tipeg, magassarkúja hangosan kopog az amúgy csendes épületben.
-Éhes vagyok.-mondja, amint a kocsihoz érünk.
Úgy teszek, mintha nem hallanám amit mondd, helyette egy gúnyos vigyor kíséretében kitárom előtte az anyósülés felőli ajtót.Nos, remélem a paparazzóknak nem lesz kedvük erre jönni.
-Együnk már valamit.-duzzog továbbra is.
Bekapcsolom a rádiót, azonban még így sem tágít.
-Ne legyél már ilyen!
-Ha megállok a McDrive-nál, befogod?Van jobb dolgom is, mint a nyavalygásod hallgatni.
-Te teljesen megutáltál?
Nem tudom tovább magamban tartani : amint ez a kérdés elhagyja a száját, kitör belőlem a röhögés.A lány eléggé idétlen arckifejezéssel illet meg, de egyszerűen nem bírom abba hagyni.
-Bocs, bocs.-köhintek párat, majd beállok a rövidke kocsisorba, a McDrive-hoz.-Komolyan azt hitted, hogy még érzek irántad valamit?Átbasztál, egy csomó pénzt lenyúltál tőlem, lefeküdtél a legjobb haverommal, most meg mint egy felelőtlen tinipicsa, terhes vagy.
-Bakker, nem tehetek róla, hogy nem volt rajtad gumi!
Először le sem esik, csak pár perccel később fordulok felhúzott szemöldökkel a szöszi felé.
-Mi mindig használtunk gumit, Jade.
-Vagyis...-vakarja meg a tarkóját.-Jól van, nem emlékezhetek ilyenekre.Kiszakadt, vagy mi.Azt akartam mondani.Nem tehetek róla, hogy kiszakadt az a hülyeség.
-Ohó!Ez egyre érdekesebb.-ráncolom a homlokom-Mi folyik itt?
-Halad a sor.
Jade vészesen próbálja leplezni a zavarodottságát, előttem viszont aligha sikerül neki. Hosszú haját az arcába fésüli, mozdulatlanul szuggerálja a szélvédőt.
Előrébb gurulok a kocsival, majd újra felé nézek.
-Vagy elmondod, hogy mi a fasz van, vagy esküszöm, kiteszlek itt és most.
Jade hirtelen megpördül az ülésben, így megpillantom kipirult arcát, s a szemeiben csillogó könnyeket.
Várakozásképp oldalra billentem a fejemet, kezeimet összekulcsolom a mellkasom előtt, s hátradőlök.
-Nem...nem tőled vagyok terhes.-fújja ki lassan a levegőt, engem meg mintha pofán vertek volna, úgy megugrok.- Harry az apja ennek a gyereknek.
-Oké te most szépen kiszállsz innen.-bámulok meredten a kormányra.
A lány megakar szólalni, de nem hagyom, ráordítok.
-Azt mondtam, hogy kiszállsz innen!Most!Mi nem világos ezen?!
-Én saj....
-Most!
Mihelyst felkapja a táskáját, és becsukja maga mögött az ajtót, én már hajtok is ki a sorból.
Az országútra kiérve padlóig nyomom a gázt, s rohadtul leszarom a sebességkorlátos táblákat.
Ettől ez információtól egyszerre több minden is nyomja az agyamat, úgy érzem, mindjárt felrobban.
Részben düh, amiért ilyen aljas módon megpróbált átverni, de ott van a megkönnyebbülés is. Megkönnyebbültem, ugyanis nem lesz gyerekem, nem kell még ezt is Cassidie nyakába zúdítanom.
Harry...ha ezt Harry megtudja, teljesen össze fog omlani. Ő a "gyerek" szótól is rosszul van ennyi idős korban, de ha valaki azt fogja mondani neki, hogy a "gyereked", akkor elájul, vagy ami még rosszabb : elutazik Los Angeles-be, és kitudja mikor jön vissza. Gyakran csinálja ezt, ha valami elől menekülni akar.
Fogalmam sincs hogyan tovább. Csak...csak muszáj lenyugodnom egy kicsit, és emészteni a hallottakat.

*

-Na, mizu' van ember?-kiált fel röhögve Niall, amint meglát belépni a stúdióba.-Fiú vagy lány?

Aucs, most komolyan ennyire tapintatlan?

-Egyáltalán nem vagy vicces.-sziszegi neki a mellette ülő Liam.-Képzeld bele magad a helyébe.

A szőke srác pár percig előre felé bámul, majd összerándul, s fejét billegtetve próbál visszarázódni a jelenbe.

Minden porcikám azt súgja, hogy mondjam el Harry-nek az igazat, de nem teszem meg.Majd Jade-től megtudja...ha megtudja. Mit csináljak?Sokáig nem fogom tudni ezt eltitkolni előle.

-Kezdhetjük?-köszörülöm meg a torkom, s a mikrofonomhoz hajolok.
A számok alatt végig azon kattogok, hogy talán mégis el kellene mondani neki.A titkokból egyszer már megjöttem, és nem bírnám elviselni, ha ez még egyszer megtörténne.Nem akarom elveszíteni a legjobb haverom, aki egyben a bandatársam is.
A többiek legnagyobb meglepetésére abba hagyom az éneklést, s Harry felé fordulok.
-Beszélnem kell veled.-mondom komolyan.
-Öhm, nem ér rá?Van még 1 szám...
-Nem Harry, nem ér rá.-erősködök.
Egy darabig még csendesen néz rám, aztán leemeli a fejhallgatóját, és elindul kifelé a folyosóra.A többiek, akik az üvegfal túloldalán ülnek szúrósan néznek ránk, de mióta beoltottam őket inkább kussban maradnak ilyen eseteknél.Biztos szeretik a munkájukat.
A göndör fiú lazán a falnak támaszkodik, várakozóan tekint rám.
Az összes lehetséges kifakadását lefuttatom magamban, mégsem nyugtat meg egyik sem.Most már nincs vissza út, muszáj lesz kiböknöm.
-Jade nem tőlem terhes hanem tőled.-hadarom el gyors, levegővétel nélkül.
-Csak szívatsz.-düllednek ki a szemei, arckifejezése az előbbi unottból átvált olyanra, mint akit az imént heréltek ki.
-Szerinted ilyennel szívatnálak?
-Lou, én ezt nem akarom!-nyögi kétségbeesetten, idegesen belemarkol a vállamba, párszor megráz.-Nem lehetek apa!Nem tudok apa lenni!
-Harry, nyugodj meg!-fogom le.-Ne ess pánikba, oké?
-Hogy ne essek pánikba?!Nekem ez sok Louis, kettő k-val!
-A humorod legalább megmaradt.-rántom meg a vállaimat, ám látva a haverom gyilkosan kétségbeesett pillantását, befogom.-Megmondom mi lesz.Elénekeljük még azt a dalt, majd elkísérlek Jade-hez, rendben?
-És attól jobb lesz?-ráncolja dühösen a homlokát.
Nem válaszolok neki, hanem visszaindulok a többiekhez.Legalább értékelhetné, hogy elmegyek vele!Mintha annyi kedvem lenne újra látni a csajt.
Mindegyik srác érdeklődve fürkészik hol az én, hol pedig Harry arcát, de még így is csendben maradunk. Talán nem a legjobb most beavatni őket a kint lezajlott beszélgetésbe. Látszólag majd' megőrülnek a hallgatásunktól, de ezt igazából csak Niall nyilvánítja ki olyan nagyon, hangos sóhajaival.
Mielőtt beindul a következő zene dallama, a szőke srácot tarkón csapja Zayn, hogy hagyja már abba, s ezért hálás vagyok - legalább megtette helyettem. Persze, ez nem jelenti azt hogy tőlem nem fog kapni. Ez a srác egyre idegesítőbb! Vagy eddig is az volt, csak nem vettem észre? Mindegy.

*

-Gyere már!Ne viselkedj úgy mint egy 5 éves.-torpanok meg pár centire Jade ajtaja előtt, s visszasétálok bandatársamhoz, akit aztán rángatni kezdek.-Hu hallod, járj el kondiba.

-Nem gondolod, hogy te vagy elég vézna?

Megforgatom a szemeimet a kérdésére, és becsöngetek. A mellettem álló fiú lefagyva várakozik.

Eltelik 5 perc. Majd még 5. 

Basszus! Jade nincs itthon! 

Majdhogynem kilökdöstem az autóból London legelhagyatottabb részén. 

Kénytelen leszek szégyenszemre felhívni, és megkérdezni hol van, mert érte megyek. Ez aztán csinos lesz.

15.Rész - Mi lett volna, ha...

Sziasztok!Oké, bevallom ez a rész nagyon rövid lett, de mindenképp így akartam befejezni.Annyit szeretnék még mondani, hogy 5 rész múlva a végére érünk a blognak..:(Ah, hiányozni fog, nagyon a szívemhez nőtt a történet:/.. Előre szólok, hogy vasárnaptól 3 hétre teljesen el fogok tűnni, de a barátnőm kiteszi a hátralévő 5 részt+az epilógust, úgyhogy nem maradtok részek nélkül:D Jó olvasást.

Vanii.xx


Több mint hetvenezer ember kántálja megállíthatatlanul a 'One Direction' szót, Liam szerint már több mint 5 órája fagyoskodnak a november végi hidegben.Ezelőtt mindig megmelengette a szívemet a tény, hogy ennyien szeretnek.Persze most is, de nem tudok boldogan tekinteni a dolgokra.Minden összejött.A lány, akit szeretek kómában fekszik, az ex-csajom gyereket vár tőlem, a management leordítja a fejem, a rajongók csalódnak bennem.Lehet még ennél is elbaszottabb az életem?
-1 perc!-zökkent vissza a jelenbe Zayn izgalommal teli hangja.-Mindenki megvan?
-Mint látod...-motyogom az orrom alatt, s remélem, hogy nem hallja.
A szívem nagyot dobban, mikor felemelkedik az előttünk lévő fal. Az egész stadion ki van világítva, a rajongók többsége ugyanazt a táblát tartja fel. 'We missed you, Lou'.A fiúk lesik az arckifejezésem, még az éneklő Harry is, aki majdnem eltéveszti az irányt, és leakar zuhanni a színpadról.Nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek.A sok arcot figyelem, valaki sír, valaki mosolyog, valaki csak könnyezik - azért, mert látnak?
A midnight memories-ban az én szólóm következik, ám jelen pillanatban sokkal inkább énekelnék valami lassú számot.Hangom meg-meg bicsaklik közben, eléggé észrevehetően, de nem tehetek róla.Azt akarom, hogy az életem helyre billenjen.Mondjuk, ki nem?
Ahogy befejezzük az éneklést, Liam lenyomja a szokásos szöveget, mintha mostanra már betanulta volna.Pedig ezek neki tényleg a szívéből jönnek.Külsőleg sokat változott, de belsőleg ugyanaz a hatalmas szívű, sebezhető fiú maradt aki 4 évvel ezelőtt is volt.
A pár perccel ezelőtti elméletem, miszerint lassú számot szívesebben énekelnék, bekövetkezik.Moments.
Na, nem.Ennyire azért nem akarok lassút énekelni. Jobb lett volna megnézni koncert előtt a dallistát, hogy feltudjak készülni erre az egészre.
Mialatt Liam énekel, kisétálok a kifutó végére, s ott leülök.Az elsőkét sorban lévő rajongóim fejüket fogva sikításba kezdenek, majd sorozatos 'I love you!' felkiáltásokat kapok. Szomorú mosollyal az arcomon nézek lefelé, s bármennyire is próbálom visszafogni a könnyeimet, a közös refrénnél kicsordulnak. Még senki nem látott engem sírni. Most pedig több ezren is látnak.
A kivetítőn is az én fejem virít, várva hogy kezdjek bele a szólómba, de az énekhangok a torkomon akadnak.
Arcomat fájdalmasan a tenyerembe temetem, vállaim rázkódni kezdenek.Bár nem látom, érzem, hogy a srácok körém jönnek, s leülnek mellém.Fülesemben hallom a management ideges ordibálását, hogy szedjem össze magam és folytassam, de nem foglalkozok vele : egyszerűen kitépem azt a fülemből.
-Én...én ezt nem bírom.-tápászkodok fel a színpadról, megfeledkezve arról, hogy a mikrofon még a szám előtt van.
Pár másodpercre az egész tömeg elhallgat, még azt is lehetne hallani, ha valaki leejtene egy gombostűt. Az egész testem fellángol, segítségkérően nézek a hozzám legközelebb eső személyre:Niall-re.
-Ne haragudjatok rám.-dadogom el gyorsan, majd lerohanok a színpadról.
A falak mögött az egész csapattal találom szemben magam, akik mindannyian megvető pillantásokkal illetnek.
-Remélem tudjátok, hogy itt nem ti irányítotok.Mi rúghatunk ki embereket, nem pedig fordítva!Nem nektek kellene rongybabaként rángatni minket!-ordibálok mindenki felé, továbbra is folyó könnyekkel.-Most elmegyek.És senki, ismétlem senki ne próbáljon meg még egyszer parancsolgatni nekem.-utalok itt a managementre.
Csak a kintről jövő rajongók sikítozását hallom, meg ahogy azt kiabálják menjek vissza.Ők ezt nem érthetik.Nem érzik azt, amit én.Kizárok mindenféle hangot, s gyalog indulok meg a kórház felé.
Az éjszaka rendkívül hideg, és erre még rásegít az égből lehulló fehér pontok tömege.Összébb húzom magamon a kabátomat, kezeimet pedig a nadrágom zsebébe csúsztatom, úgy folytatom utamat.
A hó egyre nagyobb pelyhekben esik, a talajon is meglátszódik már.
Régebben mindig örültem a hóesésnek.Emlékeztetett arra, hogy hamarosan karácsony - azaz a szülinapom.De, én nem akarok egy évvel idősebb lenni.Ezúttal nem.
A kórház kihalt.Itt-ott bukkan csak fel néhány orvos, ápolónő, semmi több. Ők is figyelmen kívül hagynak engem, sietnek a dolgukra.
Az ajtó előtt ezúttal már nem tétovázok, rögtön benyitok, viszont ezúttal nem csak az ágyon fekvő lány van a helyiségben.Mellette ülnek a barátnői, akik az érkezésemre elhallgatnak, s bambán mustrálnak, akárcsak egy szörnyeteget.A hold megvilágítja sírós grimaszba torzuló arcukat.
-Zavarok?-kérdem bizonytalanul.
-Ha azt mondjuk igen, akkor is itt maradsz, nem de?-válaszol Emily, enyhe éllel a hangjában.
Számat vékony vonallá préselem miközben leülök az ágy végére, tekintetemet a lány arcára vezetem.Ugyanúgy fekszik, mint mikor itt hagytam.Egyedül a mellkasának fel-le emelkedése ad megnyugvást.
-Semmi életjel?
-Semmi.-sóhajtja Lia, szemei könnyesek.-Az orvos sem ígért semmi jót.Azt mondta, súlyos az állapota.
Fejemet kétségbeesetten kapom fel, szívem verése hirtelen a kétszeresére gyorsul.
-De felfog ébredni.Ugye...ugye felfog?
Csend.Nem, nem.Nem lehet most csend!
-Reméljük.-Lia zokogásban tör ki, s látom Emily-n, hogy Ő is nagyon nehezen tartja magát.
Próbálom leplezni a hihetetlen mennyiségű fájdalmat, ami bennem tombol, de nem igazán sikerül. Cassidie-nek muszáj felébrednie.Én...nem bírok nélküle élni.Ez van.Egy nyálas romantikalovagnak tűnhetek ezzel a megszokott dumával, de ha ez az igazság? A francba, ez az, és nem tudok ellene semmit sem tenni.
Vannak tragédiák amire felkészülhet az ember.De előfordulnak váratlanok, amelyek egyik pillanatról a másikra megváltoztatnak mindent. A tragédia előtt sem volt valami fényes az életem, de annak, meg annak, ami most van fájdalmasan kevés köze van egymáshoz.
Mindent elölről akarok kezdeni.Ha elölről kezdhetném, elmondanám Cassidie-nek, hogy ki vagyok, normális randira hívnám, megkérném, hogy legyen a barátnőm, aztán bemutatnám a rajongóimnak.
Jó ég, mennyivel másképp alakult volna minden. Ha így történt volna, most nem egy kórházi ágyban feküdne, hanem a koncerten, a színfalak mögött figyelne engem. Higgadtan elmondanám neki a Jade-s ügyet, amit remélem, megértene. És...boldog lennék.
Előkapom a zsebemből a telefonomat, s hogy kicsit visszazökkenjek a való életbe, a twitter kezdőoldalán pötyögni kezdek.
"Úgy érzem itt az ideje, hogy ti is megtudjatok mindent.Rettenetesen szégyenlem az undorító viselkedésem, a kihagyott koncerteket. De...összeomlottam. Elkezdtem találkozgatni egy lánnyal, akinek végig hazudtam. Hazudtam neki arról, ki vagyok, és ez kiderült. Miattam most kómában fekszik, és ezt nem bírom megemészteni. Tudom, biztos vannak olyanok akik már nagyjából összerakták a képet...Valószínűleg ide nem elég csak egy 'sajnálom', de fogalmam sincs mi mást írhatnék. Szeretném, ha nem ítélnétek el, már ha ez lehetséges. Szükségem van rátok, bármennyire is nevetségesen hangzik azok után amiket tettem. Arra kérlek titeket, hogy ameddig ez az egész lezajlik támogassatok, ne pedig ellenem legyetek - úgy csak nehezebb. Szeretlek titeket...Louis"
Ezután nyomban jönnek a hozzászólások, és bár nem terveztem, mégis elolvasom azokat. Nem haragszanak rám. Megértenek.
Többen megkérdezik, ki az a lány, figyelmen kívül hagyva az összes többi részt. A lényeg, hogy a tény, hogy nem utáltak meg, lenyugtat. Így nem érzem az eddiginél is szarabbul magam.
Gondolataimból a gépek vészes sípolása zökkent ki. Automatikusan felugrok, szemeim forogni kezdenek, nem fogom fel mi történik.
-Valaki!Valaki jöjjön ide!-ordítja Emily, s a barátnője mellé rogy, zokogva szorongatja a kézfejét.
Olyan minden, akárcsak egy filmben.Pillanatokkal később több orvos is beront a szobába, azonnal a lány rángatózó testéhez rohannak. Homályos minden. Szemeim szúrnak, észre sem veszem, hogy kitolnak a folyosóra. Csak állok. Állok, és azon gondolkozom, hogy mi az isten történik odabent A lánnyal.A lánnyal, akibe menthetetlenül beleszerettem.