15.Rész - Mi lett volna, ha...

Sziasztok!Oké, bevallom ez a rész nagyon rövid lett, de mindenképp így akartam befejezni.Annyit szeretnék még mondani, hogy 5 rész múlva a végére érünk a blognak..:(Ah, hiányozni fog, nagyon a szívemhez nőtt a történet:/.. Előre szólok, hogy vasárnaptól 3 hétre teljesen el fogok tűnni, de a barátnőm kiteszi a hátralévő 5 részt+az epilógust, úgyhogy nem maradtok részek nélkül:D Jó olvasást.

Vanii.xx


Több mint hetvenezer ember kántálja megállíthatatlanul a 'One Direction' szót, Liam szerint már több mint 5 órája fagyoskodnak a november végi hidegben.Ezelőtt mindig megmelengette a szívemet a tény, hogy ennyien szeretnek.Persze most is, de nem tudok boldogan tekinteni a dolgokra.Minden összejött.A lány, akit szeretek kómában fekszik, az ex-csajom gyereket vár tőlem, a management leordítja a fejem, a rajongók csalódnak bennem.Lehet még ennél is elbaszottabb az életem?
-1 perc!-zökkent vissza a jelenbe Zayn izgalommal teli hangja.-Mindenki megvan?
-Mint látod...-motyogom az orrom alatt, s remélem, hogy nem hallja.
A szívem nagyot dobban, mikor felemelkedik az előttünk lévő fal. Az egész stadion ki van világítva, a rajongók többsége ugyanazt a táblát tartja fel. 'We missed you, Lou'.A fiúk lesik az arckifejezésem, még az éneklő Harry is, aki majdnem eltéveszti az irányt, és leakar zuhanni a színpadról.Nem tudom, hogy sírjak-e vagy nevessek.A sok arcot figyelem, valaki sír, valaki mosolyog, valaki csak könnyezik - azért, mert látnak?
A midnight memories-ban az én szólóm következik, ám jelen pillanatban sokkal inkább énekelnék valami lassú számot.Hangom meg-meg bicsaklik közben, eléggé észrevehetően, de nem tehetek róla.Azt akarom, hogy az életem helyre billenjen.Mondjuk, ki nem?
Ahogy befejezzük az éneklést, Liam lenyomja a szokásos szöveget, mintha mostanra már betanulta volna.Pedig ezek neki tényleg a szívéből jönnek.Külsőleg sokat változott, de belsőleg ugyanaz a hatalmas szívű, sebezhető fiú maradt aki 4 évvel ezelőtt is volt.
A pár perccel ezelőtti elméletem, miszerint lassú számot szívesebben énekelnék, bekövetkezik.Moments.
Na, nem.Ennyire azért nem akarok lassút énekelni. Jobb lett volna megnézni koncert előtt a dallistát, hogy feltudjak készülni erre az egészre.
Mialatt Liam énekel, kisétálok a kifutó végére, s ott leülök.Az elsőkét sorban lévő rajongóim fejüket fogva sikításba kezdenek, majd sorozatos 'I love you!' felkiáltásokat kapok. Szomorú mosollyal az arcomon nézek lefelé, s bármennyire is próbálom visszafogni a könnyeimet, a közös refrénnél kicsordulnak. Még senki nem látott engem sírni. Most pedig több ezren is látnak.
A kivetítőn is az én fejem virít, várva hogy kezdjek bele a szólómba, de az énekhangok a torkomon akadnak.
Arcomat fájdalmasan a tenyerembe temetem, vállaim rázkódni kezdenek.Bár nem látom, érzem, hogy a srácok körém jönnek, s leülnek mellém.Fülesemben hallom a management ideges ordibálását, hogy szedjem össze magam és folytassam, de nem foglalkozok vele : egyszerűen kitépem azt a fülemből.
-Én...én ezt nem bírom.-tápászkodok fel a színpadról, megfeledkezve arról, hogy a mikrofon még a szám előtt van.
Pár másodpercre az egész tömeg elhallgat, még azt is lehetne hallani, ha valaki leejtene egy gombostűt. Az egész testem fellángol, segítségkérően nézek a hozzám legközelebb eső személyre:Niall-re.
-Ne haragudjatok rám.-dadogom el gyorsan, majd lerohanok a színpadról.
A falak mögött az egész csapattal találom szemben magam, akik mindannyian megvető pillantásokkal illetnek.
-Remélem tudjátok, hogy itt nem ti irányítotok.Mi rúghatunk ki embereket, nem pedig fordítva!Nem nektek kellene rongybabaként rángatni minket!-ordibálok mindenki felé, továbbra is folyó könnyekkel.-Most elmegyek.És senki, ismétlem senki ne próbáljon meg még egyszer parancsolgatni nekem.-utalok itt a managementre.
Csak a kintről jövő rajongók sikítozását hallom, meg ahogy azt kiabálják menjek vissza.Ők ezt nem érthetik.Nem érzik azt, amit én.Kizárok mindenféle hangot, s gyalog indulok meg a kórház felé.
Az éjszaka rendkívül hideg, és erre még rásegít az égből lehulló fehér pontok tömege.Összébb húzom magamon a kabátomat, kezeimet pedig a nadrágom zsebébe csúsztatom, úgy folytatom utamat.
A hó egyre nagyobb pelyhekben esik, a talajon is meglátszódik már.
Régebben mindig örültem a hóesésnek.Emlékeztetett arra, hogy hamarosan karácsony - azaz a szülinapom.De, én nem akarok egy évvel idősebb lenni.Ezúttal nem.
A kórház kihalt.Itt-ott bukkan csak fel néhány orvos, ápolónő, semmi több. Ők is figyelmen kívül hagynak engem, sietnek a dolgukra.
Az ajtó előtt ezúttal már nem tétovázok, rögtön benyitok, viszont ezúttal nem csak az ágyon fekvő lány van a helyiségben.Mellette ülnek a barátnői, akik az érkezésemre elhallgatnak, s bambán mustrálnak, akárcsak egy szörnyeteget.A hold megvilágítja sírós grimaszba torzuló arcukat.
-Zavarok?-kérdem bizonytalanul.
-Ha azt mondjuk igen, akkor is itt maradsz, nem de?-válaszol Emily, enyhe éllel a hangjában.
Számat vékony vonallá préselem miközben leülök az ágy végére, tekintetemet a lány arcára vezetem.Ugyanúgy fekszik, mint mikor itt hagytam.Egyedül a mellkasának fel-le emelkedése ad megnyugvást.
-Semmi életjel?
-Semmi.-sóhajtja Lia, szemei könnyesek.-Az orvos sem ígért semmi jót.Azt mondta, súlyos az állapota.
Fejemet kétségbeesetten kapom fel, szívem verése hirtelen a kétszeresére gyorsul.
-De felfog ébredni.Ugye...ugye felfog?
Csend.Nem, nem.Nem lehet most csend!
-Reméljük.-Lia zokogásban tör ki, s látom Emily-n, hogy Ő is nagyon nehezen tartja magát.
Próbálom leplezni a hihetetlen mennyiségű fájdalmat, ami bennem tombol, de nem igazán sikerül. Cassidie-nek muszáj felébrednie.Én...nem bírok nélküle élni.Ez van.Egy nyálas romantikalovagnak tűnhetek ezzel a megszokott dumával, de ha ez az igazság? A francba, ez az, és nem tudok ellene semmit sem tenni.
Vannak tragédiák amire felkészülhet az ember.De előfordulnak váratlanok, amelyek egyik pillanatról a másikra megváltoztatnak mindent. A tragédia előtt sem volt valami fényes az életem, de annak, meg annak, ami most van fájdalmasan kevés köze van egymáshoz.
Mindent elölről akarok kezdeni.Ha elölről kezdhetném, elmondanám Cassidie-nek, hogy ki vagyok, normális randira hívnám, megkérném, hogy legyen a barátnőm, aztán bemutatnám a rajongóimnak.
Jó ég, mennyivel másképp alakult volna minden. Ha így történt volna, most nem egy kórházi ágyban feküdne, hanem a koncerten, a színfalak mögött figyelne engem. Higgadtan elmondanám neki a Jade-s ügyet, amit remélem, megértene. És...boldog lennék.
Előkapom a zsebemből a telefonomat, s hogy kicsit visszazökkenjek a való életbe, a twitter kezdőoldalán pötyögni kezdek.
"Úgy érzem itt az ideje, hogy ti is megtudjatok mindent.Rettenetesen szégyenlem az undorító viselkedésem, a kihagyott koncerteket. De...összeomlottam. Elkezdtem találkozgatni egy lánnyal, akinek végig hazudtam. Hazudtam neki arról, ki vagyok, és ez kiderült. Miattam most kómában fekszik, és ezt nem bírom megemészteni. Tudom, biztos vannak olyanok akik már nagyjából összerakták a képet...Valószínűleg ide nem elég csak egy 'sajnálom', de fogalmam sincs mi mást írhatnék. Szeretném, ha nem ítélnétek el, már ha ez lehetséges. Szükségem van rátok, bármennyire is nevetségesen hangzik azok után amiket tettem. Arra kérlek titeket, hogy ameddig ez az egész lezajlik támogassatok, ne pedig ellenem legyetek - úgy csak nehezebb. Szeretlek titeket...Louis"
Ezután nyomban jönnek a hozzászólások, és bár nem terveztem, mégis elolvasom azokat. Nem haragszanak rám. Megértenek.
Többen megkérdezik, ki az a lány, figyelmen kívül hagyva az összes többi részt. A lényeg, hogy a tény, hogy nem utáltak meg, lenyugtat. Így nem érzem az eddiginél is szarabbul magam.
Gondolataimból a gépek vészes sípolása zökkent ki. Automatikusan felugrok, szemeim forogni kezdenek, nem fogom fel mi történik.
-Valaki!Valaki jöjjön ide!-ordítja Emily, s a barátnője mellé rogy, zokogva szorongatja a kézfejét.
Olyan minden, akárcsak egy filmben.Pillanatokkal később több orvos is beront a szobába, azonnal a lány rángatózó testéhez rohannak. Homályos minden. Szemeim szúrnak, észre sem veszem, hogy kitolnak a folyosóra. Csak állok. Állok, és azon gondolkozom, hogy mi az isten történik odabent A lánnyal.A lánnyal, akibe menthetetlenül beleszerettem.