17.Rész - Érzelmek

-Komolyan azt akarjátok, hogy adjam örökbe a gyereket?-húzza fel a szemöldökeit, miközben leveti magát a fotelbe.
-Pontosan.
Harry végig a szája szélét harapdálja, csodálom, hogy még nem vérzett ki neki.
Amióta meglátta Jade-t az eddiginél is idegesebb, én pedig már nem tudok mit csinálni ez ellen. Ha a lány bele is megy abba, hogy lemondd a gyerekről, Harry-ben akkor is ott fog bujkálni 5, vagy 10 év múlva, hogy neki valahol van egy gyereke, akit anno eldobott magától, mert fiatal volt.
Megakarom törni a beállt kínos csendet, azonban a telefonom csörgése megelőz.
-Igen?-kapom fel rögtön, mikor meglátom, hogy Emily hív.
-Be kell jönnöd a kórházba Louis, most.-hangja zavart, s kétségbeesett.
-Mi történt?! Cassidie-vel történt valami? Emily!-kiáltok a készülékbe, de válaszul csak sípolást kapok.
Letette.
-Ki az a Cassidie?-tornázza magát feljebb a szőke lány.-És az az Emily?
-Semmi közöd hozzá!-mordulok rá, s felkapom a dzsekimet.-Muszáj mennem.-most Harry felé fordulok- Itt hagyhatlak?Ha azt mondod nem akkor is itt hagylak.
-Menj, megleszek.

*

Kifulladva rontok be az ajtón, ott pedig rögtön megpillantom a 2 lányt, akikkel egy orvos beszél. Legszívesebben közéjük ugranék megkérdezni mi történt, azonban sokkal jobban leköt Cassidie látványa.Ha az lehetséges, az eddiginél is sápadtabb volt, teljességgel beleolvadt a hófehér ágyneműbe. Arcán a hegek egyre szebben gyógyulnak, azokat észre sem lehet már venni, csak ha közel vagyok hozzá.

Szorongva pillantok fel, mikor a doktor a nevemen szólít.

-Mr.Tomlinson?

-Igen?

Próbálok nem bizonytalan hangon válaszolni, ám ez aligha sikerül.Figyelem, ahogy a férfi megkerüli az ágyat, majd kitessékel a folyosóra. Minek ez? Emily-nek és Lia-nak már elmondta, miért kell ide kivezetni? Türelmetlen vagyok.

-Az a helyzet...-köszörüli meg a torkát.-Cassidiet gépek tartják életben. Sajnálom, de nagyon kicsi az esélye hogy felfog ébredni, és úgy látjuk semmi értelme tovább.

-Nem kapcsolhatják le a gépeket.-motyogom a könnyeimmel küszködve.-Fizetek. Értse meg, tudom hogy felfog ébredni! 

Az orvos egy darabig sajnálattal néz rám, alig láthatóan bólint, majd elsétál.

Önkontrollt vesztve vágok bele a régi, sötétzöld falba, aztán újra...és újra. Ürességet érzek legbelül, mintha ezzel a két mondatával kiszippantotta volna belőlem az utolsó reményszálakat is.

A fal felé fordulva folynak le a könnyeim, már csak lassan kocogtatom öklömmel azt. Átvertek. Kétszer is, meg még isten tudja hányszor, amikről nem tudok. A lány akit szeretek eszméletlenül fekszik több mint 1 hónapja, erre azt mondják, hogy leakarják kapcsolni a gépekről. Mi ez, ha nem büntetés?

Csak nem értem miért. Ennyire büntetnek azért, mert eltitkoltam valamit?

Kidörzsölöm szememből a könnyeket, mintha semmi nem történt volna az imént, azt követően pedig bemegyek Cass-hez.

Szívesebben lennék egy kicsit kettesben vele, mindazonáltal nem küldhetem el a barátnőit, akik végig mellette voltak.Akkor is, amikor én hazudtam neki.

Legnagyobb meglepetésemre azonban Lia szőke barátnőjéhez fordul, miután félénken rám mosolygott.

-Gyere, igyunk lent egy kávét.

Emily nyomban beleegyezik.Nem tudom hogy azért, mert megviselték a doktor szavai, vagy pedig azért, mert tisztában van a szándékommal, miszerint  Cassidie-vel akarok lenni egy kis időre. Csak, Cassidie-vel.

-Szia.-mosolyodok el keserűen, s leülök a szokásos helyemre, mihelyst becsukódik a 2 lány után az ajtó.-Tudom, valószínűleg nem hallasz engem, de reménykedek benne. Fel kell ébredned. Esküszöm, mindent rendbe hozok, megmagyarázom. Csak...csak ne add fel, jó? Ha a magyarázatom után sem vagy hajlandó megbékélni, azt is megértem. Bár fájni fog, annyira nem, mintha...-elharapom a mondat végét, kicsit erősebben szorítom meg a lány kezeit.

Parányit megemelkedek, hogy kisöpörjem a szemébe lógó tincseket, aztán megpuszilom a száját - árammal teli, idegen érintés, kissé józanító.

 Egy percet sem szánok arra, hogy megbánjam, mert nem akarom megbánni.

Erről az egészről eszembe jut az egyik dalunk, az Over Again. Akárhányszor, amikor ezt énekeltük senki sem járt a fejemben...ezúttal már igen. Halkan kezdem dúdolni a számomra jól ismert dallamot, s közben arra gondolok minden erőmmel, hogy felébred.

Ha valaki 5 hónappal ezelőtt azt mondta volna nekem, hogy egy lány mellett fogok gubbasztani egy kórházi ágyon, dalt írni, és énekelni neki, körberöhögöm.Soha, ismétlem soha nem gondoltam volna, hogy képes lennék ilyen szinten szerelembe esni - és megtörtént.

-Amúgy nagyon fura lány vagy.-bököm ki homlokom ráncolva.-De azt elmondhatom, hogy sosem szerettem még senkit sem úgy, ahogy téged. Talán pont ezért. Tudom, úgy viselkedtem mintha nem számítanál. De én...ezt észre sem vettem. Úgy fáj. Iszonyatosan szerelmes vagyok beléd, és nem érdekel, ha szerinted már elkéstem ezzel. Muszáj elmondanom.

Visszanyelem a könnyeket, s egy sóhaj kíséretében felállok a székről. A lehúzott redőnyű ablakhoz sétálok, várom, hogy jobb legyen. Nem lesz. Kiadtam magamból mindent, ami nyomta a szívem, ám ez mit sem enyhít a hihetetlen mértékű bűntudatomon. 

Nem tudom pontosan mennyi ideje állok egy helyben, teljesen elveszítettem az időérzékem. Nem csak a mostani helyzetet nézve, hanem amióta itt fekszik.

Halkan nyikorogva kinyílik a bejárat, s meglepő módon Liam-et találom magam előtt.

-Hogy vagy?-kérdi csendesen, először rám néz, aztán Cassidie-re.-Hallottam mit mondott a doki.

Számat egy vonallá préselem, úgy fordulok bandatársam felé. Miután látja, hogy semmi esélye annak, hogy megszólalok, folytatja.
-Te is tudod hogy felébred, ugye?-lépdel elém.
Nem válaszolok. Csendesen figyelem Liam aggodalommal teli, ámde biztató arcát.
-Mégis mióta vagy itt?-próbál normálisan beszélni, de hallatszik a hangjában az idegesség, hogy már a 3.kérdésére sem vagyok hajlandó válaszolni.-Na jó, nem ezért jöttem igazából, Lou. Hoztam neked valakiket.
Végre kinyögnék egy "kiket?", de mire ez megtörténhetne, már ki vagyok rángatva a folyosóra, ahol ott áll velem szemben 2 nagyobb húgom, és anya.
-Szia popsztár.-köszön nekem Lottie vigyorogva, majd megölel.
Először azt sem tudom örüljek, vagy essek kétségbe. Ha itt vannak az azt jelenti tudják miket műveltem az elmúlt hónapok alatt. Viszont hihetetlenül jó érzés látni őket, mert nagyon hiányoztak.
-Hát ti?-egy mosolyt erőltetek magamra, miután mindegyikőjüket sorban megöleltem.
-Nem is örülsz, hogy látsz minket?
Anya kicsit elszomorodik, s erre összefacsarodik a szívem.Nem akarok többet senkinek fájdalmat okozni, még ilyen kis dolgokkal sem.Legfőképp annak a személynek nem, aki nélkül nem válthattam volna valóra az álmaimat.
-Ó, dehogyisnem, csak...
-Tudjuk Louis, Liam mindent megosztott velünk.Nem kell semmit sem mondanod. Mondjuk, eléggé megbántottál!A drágalátos bátyám szerelembe esik, és nem ossza meg velem...-rázza a fejét "csalódottan" Felicite - Ejnye.
Ezúttal már őszinte mosoly kúszik fel eddigi elkámpicsorodott ábrázatomra, és úgy döntök, hagyom, hogy a családom egy kis része elterelje a gondolataimat Cassidie-ről. Gondolom, direkt nem érdeklődnek a hogyléte felől, hisz tudják.
-Nos, merre menjünk?-kérdi Lottie, miközben belém karol, s elindulunk kifelé.
A folyosó végén hátrapillantok Liam-re, aki egy önelégült vigyorral támaszkodik a falnak.
-Nagyon nagy hó van?
-Eléggé.-húzza a száját barna hajú húgom.-Megfogsz fagyni egy szál dzsekiben.
-Szerintem is.-helyesel rögtön anya.-Kapsz nekem itt egy tüdőgyulladást!
Igen, azt hiszem ez az, ami hiányzik az életemből nap mint nap - a családom.

*

A lányok késő estig maradtak, aztán Liam hazavitte őket ugyanúgy, mint ahogy el is hozta. 

Bementünk a legközelebbi plázába, ahol beültünk az egyik kávézóba forrócsokit inni. Persze, Lottie és Felicite egyből felhajtották a folyadékot - amint már nem volt olyan meleg -, és miután adtam nekik pénzt elrohantak vásárolni, így egy kicsit kettesben tudtam maradni anyával : ez volt a célom.

Biztatott, hogy Cass felfog épülni, és azt mondta, a történtek ellenére még mindig büszke rám. Nagyon jól estek a szavai, jobban, mintha bárki mástól hallottam volna.

Találkoztunk rajongókkal, akik szintén mondtak egy pár kedves szót, de a közös kép sem maradhatott el.

Úgy voltam vele hogy egye-fene, legalább tudják hogy élek, és látszólag minden oké.

Röpke, pár órával ezelőtti gondolataim lassan elszivárognak, helyükre visszatér a fájdalom. Ugyan úgy a kórházba jöttem vissza, de hisz nem is szándékoztam máshova. 

Sötét van. Csak a gépek csipogása hallatszik a szobában, majd rekedt hangom.

-Jó lenne ha végre felébrednél, hallod?-hajtom le a fejemet, s készülök arra, hogy magába szippantson az álom.

Ehelyett viszont teljesen más történik : az ágyban lévő lány hangja csendül fel.

-Louis?