18.Rész - Vallomás

-Valaki...-nyög fel fájdalmasan, s a torkához kap.
A boldogság, ami akkor kapott el, mikor meghallottam a hangját, pillanatok alatt válik át rémületté. A lány szemei a következő pillanatban fenn akadnak, s itt viszont kis híján elájulok - nem mintha az előbb nem az ájulás környékezett volna.
Lélek-vesztve rontok ki a folyosóra, folyamatos ordítozásom rögtön megrémíti az ott lézengő ápolónőket.
-Ne csak álljanak ott, segítsenek!Hívják az orvost, vagy én nem tudom...-túrok idegesen a hajamba, majd a lábaim feladják a szolgálatot.
Előre-hátra dülöngélek lehunyt szemekkel, ujjaimmal még mindig barna tincseimet szorítom.
Hallom az emberek gyors beszédét, ajtócsapódást, kiabálást, telefoncsörgést.
Mindezek azonban egy nagy hangzavarrá folynak össze, melytől a fejem felakar robbanni.
Felébredt! Fel, de...mi történik vele már megint? Borzasztóan féltem.
-Mi folyik odabent?-próbál meg felállítani, azt hiszem Emily.
Megerőltetem magam, végre kinyújtom a lábaim, s ránézek a lányra.
Tévedtem, Lia áll előttem.
-Cassidie felébredt...
-Hogy mi?!-tör ki zokogásban, és az örömhír hatására a karjaimba veti magát, még mielőtt mondhatnám a rossz hírt.-Nem hiszem el...megcsinálta, erős volt, és...
-Lia!-szólok rá, még mielőtt jobban beleélné magát.
A lány megszeppenve enged el, fekete szemfestéke lassan folyik le az arcáról, könnyeivel együtt.
-Valami baj van vele. Amikor felébredt úgy viselkedett mint aki mindjárt megfullad, aztán fenn akadtak a szemei.-suttogom elhaló hangon.
-Úristen.-szörnyed el nyomban Lia, a smink az arcáról ismét folyásnak indul.-Felhívom Emily-t.
Minél több idő telik el, torkom egyre jobban szorul össze, olyan, mintha fojtogatnának.
A falnak támaszkodva várok már vagy fél órája, és nem történik semmi, egyedül Emily érkezett meg. Basszus, legalább kiszólhatnának valamit! De nem, csak hagyják hogy rosszul legyen 3 személy, mert őket cseppet sem izgatja a lelki állapotunk. Egyszer, csak egyszer képzelnék bele a doktorok magukat a helyzetünkbe - máris másképp gondolkodnának.
Eltelik még 10 perc, aztán végre-valahára kinyitódik az ajtó. Ugyanaz a férfi közeledik felénk, akivel délelőtt beszéltem. Semmit sem tudok leolvasni az arcáról, mindvégig kifejezéstelen marad.
Rögtön ellököm magam a támaszkodóhelyemtől, szívem heves dobogását aligha tudom egyenletesre fogni.
-N..na?-nyelvem még ebbe a 2 betűs szóba is belekavarodik.
-Cassidie-nek nehezen működik a szíve. Sok ideig volt kómában, és a kóma előtti folyamatos, kemény életvitele miatt ez rosszabbodott. Az éjszaka folyamán megműtjük, úgyhogy arra kérem önöket, nyugodjanak meg.
-Nyugodjunk meg?! Most közölte tök természetesen, hogy szívátültetésre van szüksége, rögtön, hogy felébredt a kómából!-szorulnak ökölbe a kezeim.-Ehhez nem elég erős a szervezete!
-Talán maga jobban ért hozzá?-a férfi nyugodt marad.-Szüksége van rá, minél előbb, vagy 1 hétnél tovább nem bírja ki.

*

Hajnali 4 óra körül ismét kijön valaki a műtőből, de már nem ugrok fel, és nem futok elé.
Az elmúlt 3 óra alatt több ilyen is előfordult, és egyszer sem mondtak semmit.
Ezúttal viszont hozzánk szólnak, nem pedig némán sétálnak tovább.
-A műtét sikeres volt. Ms.Scott jól van.Bemehetnek hozzá.-mosolyog ránk fáradtan a fiatal ápoló, majd lesiet a lépcsőn.
Pontosan ez az, amit hallani akartam. Próbálok egyszerűen csak vigyorogni, ám ez mellé társulnak eddig visszatartott könnyeim. Szemeimet szorosan lehunyom, hangosan zokogok fel, vállaim néha beleremegnek. Nem érdekel, hogy nem viselkedek férfihez méltóan, nem érdekelnek a közelemben mászkáló emberek.
Egyedül csak az érdekel, hogy megcsinálta, jól van, és él - ennél többre jelen pillanatban nincs is szükségem.
Odasétálok Emily-ékhez, akik szintén ugyanolyan érzelmekkel teltek, mint én. Kivéve azt a részt, hogyha 1 perc múlva bemegyünk hozzá, fenn áll a lehetőség, hogy nem akar látni. Felkészültem erre is.
-Mehetünk?-kérdem sóhajtva, mosolyomat lehetetlen levakarni az arcomról.
Ebben a sóhajban ott van már valamiféle megkönnyebbülés is, gondolom, s leakarom nyomni a kilincset, de a szőke hajú lány elém áll.
-Először ne zaklassuk fel.Hagyd, hogy mi magyarázzuk el neki a dolgokat, aztán ha...ha akar látni, azután menj be hozzá.
Mintha egy kígyó tekeredne a testem köré, és összeakarna roppantani.
Fájdalmasan bólintok, s miután a 2 lány bement, a fülemet az ajtóra tapasztom.
-Soha, soha ne merd ezt csinálni még egyszer!-töri meg rögtön csendet Lia.
-Ha valaki nem gázol megint bele a lelki világomba, nem szándékozom.Soha többé nem tudok hinni egy fiúnak sem.
-Csakhogy lehet, hogy az a feladatod, hogy ezt legyőzd.
-Mire akarsz kilyukadni, Em?
-Louis végig...végig itt volt.Most is itt van.
-Muszáj itt lennie?-kérdezi nyersen, kis habozás után.
Oké, eljött a pillanat, amikor szilánkosra tört a szívem. Ez az egyetlen mondat olyan szinten pofán vert, hogy el nem tudom mondani. Tévedtem : erre lehetetlen felkészülni. Hogy is lehetne? Egy élő, lélegző ember nem tud egy ilyenre felkészülni.
-Nem, nem muszáj.-kezdi Emily.-De szükséged van rá.
-Komolyan elfelejtettétek mit művelt?-emeli fel kicsit a hangját, de gyorsan visszavált suttogóra, mintha tudná, hogy hallgatózok.-Az ő pártját fogjátok? Nem akarom látni!
-Mi beszéltünk vele, Cassidie! Kérlek hagyd, hogy megmagyarázza!
-Nem tudom, én...
-Kérlek.
Ezután rövidebb szakaszú hallgatás következik, még én visszafojtott lélegzettel várom a beszélgetés végkifejletét.
-Rendben.-fújja ki a levegőt lassan Cass, s ezzel egy időben hatalmas kő esik le a szívemről.
Másodpercekkel később helyet cserélek a két lánnyal, így már én vagyok bent a szobában.
Cassidie csendben ül az ágyban, kezeiben továbbra is ott vannak az infúziós-tűk. Gyomrom hirtelen összerándul, mikor tekintetét felém fordítja. Megtorpanok.
Zöld szemeiben ott bujkál rengeteg érzelem, én azonban nem tudok olvasni belőlük.Fejét lehajtja, idegesen a körmeit kezdi piszkálni.
Igyekszem kinyögni valamit, de a hatalmas gombóc miatt a torkomban, nem megy.
Végül csak csendesen a székhez sétálok, és a lány párnája alól kihúzom az 1 nappal ezelőtt írt dalt.
-Mi ez?-kérdi meglepetten.
-Szeretném ha elolvasnád.-nyújtom felé.
Mialatt elveszi tőlem a papírt, végig tartja a szemkontaktust. Ártatlan, gyönyörű, már színnel teli arca megmelengeti a bensőmet. Mennyire hiányzott.
Végig az ábrázatát figyelem, szája megremeg, s amire a legkevésbé számítok:kicsordulnak a könnyei.
Az előbbi heves tiltakozására visszagondolva, ezt nem tudom mire vélni.
-Minden rendben?
Cassidie gyorsan kidörzsöli az érzéseiről árulkodó jeleket, aztán felemeli a fejét.
-Mire véljem ezt?-kérdi szomorúan.-Hazudtál nekem, Lou.
-Igen, tudom, de rettenetesen megbántam!Amikor megtudtam mi történt veled, bejöttem a kórházba, és azóta ez lett az otthonom.Soha...soha nem fogom megbocsátani magamnak amit veled tettem. Nem mondom hogy sajnálom, mert az édeskevés lenne ide.Adj nekem még egy esélyt, és ígérem mindent rendbe hozok.
-Honnan tudjam, hogy bízhatok benned?
-Onnan, hogy szeretlek.