12.Rész - Nélküled

A szobában korom sötét, pont úgy, mint ahogyan én is érzem magam.Körülöttem szanaszét hevernek az elhasznált papír zsebkendők, rajtuk a barátnőim alszanak.
Egész éjjel próbáltak engem felvidítani, még Emily is, amit rettenetesen tisztelek benne.Félre tette a saját problémáját - ami egyébként sokkal súlyosabb, mint az enyém - csak azért hogy ne érezzem rosszul magam.De rosszul érzem.A szívem szilánkosra tört, s ezek a szilánkok belülről kínoznak.Évekkel ezelőtt megtanultam, hogy soha, senkit ne engedjek közel magamhoz, mégis megtettem.Nem hiszem el, hogy képes voltam rá.Mindig volt egy falam, amivel védtem magam, és még ezzel együtt is sikerült pofával az aszfaltra esnem.Én bíztam Louis-ban, annak ellenére milyen keveset tudtam róla.Nem kellett volna, de miről beszélek, már úgy is mindegy.Félek, a fájdalmam nem fog egy hamar felszívódni, azonban ha ez megtörténik soha nem esek szerelembe újra.Egyedül fogok megöregedni 20 macskával, Londonnak valami eldugott helyén.Igen, azt hiszem ez is egy megoldás.
Észre sem veszem, de könnyeim már megint lassan csordogálnak le az arcomról, én meg mint az éjszaka alatt folyamatosan, : durván kidörzsölöm azokat a szemeimből.
A sírás a gyengeség jele, nem sírhatok.Be kell bizonyítanom magamnak, hogy nem érdekel Louis, holott az összetörött szívem még mindig az ellenkezőjét támasztja alá.
Ledobom magamról a puha takarót, halkan odalépdelek a fali tükörhöz, a kislámpát pedig felkapcsolom.A hirtelen jött halvány fénytől hunyorgok, idő kell amíg látószervem hozzászokik a változáshoz.
Nagyot sóhajtok a tükörbe nézés előtt, testileg-lelkileg igyekszem felkészülni a látványra.Hát, erre nem lehet.
A sok fújástól az orrom piros, ki van dörzsölve.Szemeim alatt sötét karikák, fekete sminkem az ábrázatom háromnegyedét kiteszi, elkenődve.Hajam kócos, ruhám gyűrött.Borzalmasan festek.
Ahelyett, hogy esetleg rendbe szedném magam kicsit, a telefonomért nyúlok.Jól sejtettem.Louis-tól van vagy 30 db nem fogadott hívásom, és 1 SMS.Dermedten bámulom a kijelzőn a boríték jelet, azon gondolkozok vajon olvassam-e el, vagy egyszerűen csak töröljem ki.Én hülye ez előbbit választom.
"Kérlek, Cassidie, vedd fel a telefont!Meg akarom magyarázni, légy szíves ne zárkózz így el.Mindenki megérdemli a magyarázatot, te nem akarsz?És...mindegy.Ha ezt elolvastad hívj fel, ne csináld ezt. -Lou." 
Miután elolvasom, rögtön a plafon felé nézek, sűrűn pislogok.Nem bőgök.Nem.Nem.Ő is olyan mint a többi... 2 nap után már nem fog engem keresni, hisz sosem mondott nekem igazat.Már más lányt fog hülyíteni.Ez az egész csak egy jól eltervezett színjáték, amiben egy kellék vagyok...voltam.Fogalmam sincs.
Kikapcsolom a mobilomat, azt követően vissza mászok az ágyba, s nyakig betakarózok.Hajnali négy óra van, én meg nem aludtam semmit.Nagy a valószínűsége annak, hogy nem is fogok.
Fülemben egyetlen egy dallam cseng, s akárhogy próbálkozok, nem tudom kiverni a fejemből.A look after you.Ez így még nem is lenne baj, de nem, nem az eredeti énekes hangját hallom.Louis angyali hangját.Istenem, de hisz én nem gondolhatok így rá!El kell felejtenem.
Megtörve túrok a hajamba, miközben térdeim felhúzom az államhoz.Kezdek megbolondulni.Ahányszor lehunyom a szemeim beugrálnak az együtt töltött - hazug - percek.Nem vagyok ehhez elég erős.
Az az igazán ijesztő, amikor elakarsz felejteni valamit, teljesen kitörölni az emlékét.De nem tudod.Nem múlik el.És úgy követ téged, mint egy szellem.
Ordítani akarok.Kiadni magamból mindent ami fáj, hátha úgy könnyebb lesz.Lehetséges?
Hirtelen mintha fejbe vernének, úgy csukódnak le a szemhéjaim, és nyom el az álom.Olyan érzés, akárcsak kábítószert fecskendeztek volna a vénáimba, én meg lassan elgyengülök.Nem sokáig.
Lihegve ugrok ki az ágyból, izzadságcseppek lepik el az arcom.A polcon lévő digitális órára pillantok, ami pontosan 4 óra 30 percet mutat.Kemény fél órára sikerült elaludnom, de abban a kis időben is rémálmom volt.Ha nem a valóságtól szenvedek, hát akkor az elmém szülötte történettől.
Eldöntöm, mi lesz.Vissza megyek Londonba, méghozzá most azonnal.Ha kell ott fogok ülni a reptéren órákat, míg indul egy járat haza, de semmiképp sem maradok itt.
Gyorsan lefirkantok egy üzenetet a barátnőimnek miszerint kiszellőztetem a fejem, ugyanis rögtön jönnének utánam ha megtudnák hová mentem valójában.Egyedül akarok lenni.
Miután végzek ezzel, és a külsőmet is formába hozom - már amennyire ez lehetséges  - kiosonok a házból.A körülbelül 10 perccel ezelőtt hívott taxi már vár, s ennek külön örülök.Addig sem kell fagyoskodnom az utcán.

*

Megkönnyebbülve esek be a lépcsőház ajtaján, reggel 8 órakor, hulla fáradtan.A szemeim vészesen le akarnak csukódni, alig várom hogy végre felérjek a legfelső emeletre, ám mikor ez megtörténik, inkább visszafutnék Las Vegas-ba.A barna hajú srác feje az ajtófélfának van döntve, egyenetlenül szuszog.Szívem ijesztő módon szorul össze Louis alvó arcát figyelve, minden porcikám oda akar menni hozzá, és át akarja ölelni, azonban nem teszem.Nem engedek a kísértésnek.Ő akarta ezt magának, hát most szenvedjen miatta.

Amilyen hangosan csak tudom lecsapom a bőröndömet az ajtó előtt, mire a fiú rémülten felpattan.Úgy zárom ki az ajtót mintha ott sem lenne, s látom, hogy ez fáj neki.

-Cassidie.-suttogja elhaló hangon, gyengéden megragadja az alkarom.

Még mindig nem nézek rá.Félek, hogy meglátja a könnyeimet.

-Engedj el, Louis.

-Ennyit ért neked ez az egész?Meg sem magyarázhatom?

-Milyen egész, Louis?Milyen egész?!-szakad el a cérna.-Minden együtt töltött idő hazugság volt!

-Ez nem igaz.

-Persze.-vágom rá keményen, és átlépem a küszöböt.

A fiú utánam akar jönni, azonban nem engedem be.Felhúzott szemöldökkel nézek rá, remélem a hangnemem üti a bunkóság határát.Vagy még túl is megy azon.Ha ez az egyetlen módja annak, hogy ne próbálkozzon tovább, legyen.Viszont ha még ezek után is fog, megéri meghallgatni.Legalább rá jövök, hogy tényleg számítok-e neki valamit.
-Komolyan azt hiszed, hogy beengedlek?-aucs, ez nekem is fáj.-Menj el, nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra.
Szeretnék itt megállni, de az emlékek megállíthatatlanul tolultak fel, egyik a másik után.
-Miért nem mondtad el?!Miért titkoltad el előlem?El nem tudod képzelni mennyire fáj.Hogy tehetted ezt?-itt már kiabálok.
Még mielőtt a fiú bármit mondhatna becsukom - nem, inkább csapom - az ajtót, de még hallom Lou megtört, rekedt hangját, ahogy azt kiabálja "Sajnálom".
Lassan lecsúszok a fal mentén, s felhúzom a térdeimet.Büszke vagyok magamra amiért eddig kibírtam sírás nélkül, ugyanakkor most már nem bírom tovább.Vállaim megállíthatatlanul rázkódnak, olyan érzés mintha meghalnék.Megvadulva ordít a tudatalattim a srácért aki át vert, és ezzel nem tudok mit kezdeni.Ott van.Nem múlik.Kezdem azt hinni, hogy a szívem élve keresztre veszít.Elvették tőlem azt a személyt, akit a világon a legjobban szerettem, és még ilyen popsztárokkal is ver az isten.Kérdem én, mit tettem?
Hirtelen éles emlékkép vetődik tudatomba: tisztán látom magam előtt az akkor még hollófekete hajú kislányt, aki valamikor volt.Már nincs.Nincs, és visszasírom a gyerekkorom, pedig akkor még felnőni szerettem volna.Ez vicces, mégis minden emberrel így van.
Lábaim váratlanul önálló életre kelnek, ki akarnak menni a tetőre táncolni...táncolni, hát persze.Miközben táncolok elnyomom az érzéseket, még ha csak egy kis időre is.De nekem az épp elég.
Mielőtt azonban kimerészkednék a lakásból, megbizonyosodok arról, hogy Louis el ment-e.Az apró lyukon kikukucskálva nem látom, így megindulok.Egyszerre keveredik bennem a csalódottság amiért ennyivel feladta, és egyben a megkönnyebbülés is.Úgy látszik, az elméletem, miszerint a bunkóságom után feladja, bebizonyosodott.Újabb könnyzápor veszi kezdetét.
Gyorsan belököm a tetőre vezető ajtót, s mindeközben a telefonommal babrálok, a fülesemet a helyére dugom.Fátyolos szemeim elhomályosítják a vibráló képernyőt, nem igazán látom a zenék címeit.Magamat ismerve csak gyors dalaim vannak, elkerülve az olyan helyzeteket, mint ez.Véletlen sem tudok az ágyba burkolózva szomorú szerelmes számokat hallgatni.Ezért találomra nyomok rá az egyikre.James Arthur - You're nobody 'til somebody loves you c.száma kezd el zengeni az apró hangszórókból, s ez kellőképp visszarángat a jelenbe.Legalábbis, azt hiszem.Igazából cseppet sincs így, sőt, a szövegre koncentrálva még jobban rám jön a picsoghatnék.
A szél egyre erősebben fújja a hajam, tincseim szüntelenül csapkodják jéggé fagyott arcomat, de én csak táncolok, pörgök a kemény, hamuszürke háztetőn.Nem fogom vissza magam.Kiadom a dühömet, minden egyes táncmozdulattal újabb könnyek folynak le hófehér bőrömön.Louis arca folyamatosan ott dereng lehunyt szemeim előtt, hol úgy tűnik teljesen őszinte, hol pedig totálisan összezavar.Miért vert át?A fülemben továbbra is tombol a zene, de én már nem bírom.Kitépem onnan a fülhallgatót, telefonomat pedig a földhöz vágom.A szél zúgása eltompítja a reccsenést, amelyet a mobil képernyője adott ki.Nem tudom miért tettem, a tánc sem segített már.Elveszetten fogom a fejem, szédülök.A következő pillanatban  a sarkam beleakad az alacsony fémkorlátba, hatalmas lendülettel zuhanok hátra.Mire eljut az agyamig, mi történik, már késő.Számat kétségbeesett sikoly hagyja el, aztán valami nagyon keményen landolok.Egész testem összerándul, érzem, ahogy a vér beterít körülöttem mindent, a sötétség pedig hatalmába kerít.